Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Vankó Péter: Fizikusok a transzcendenciáról
VANKÓ PÉTER Fizikusok a transzcendenciáról A fizikusok legnagyobbjai, miközben az anyag tulajdonságait, az energiaformákat a lehető legegzaktabban kísérelik meg leírni, egyre elvontabb fogalmakat alkotnak be-bemerészkedve a filozófia felségterületeire. Képleteik világmagyarázatok extrém metaforáiként viselkednek, de ragaszkodnak a racionalitás törvényeihez, a logika szabályaihoz és a belátásra hivatkoznak. Szerzőnk példatárában a kvantumfizika atyjai vélekednek az objektivitás csillapíthatatlan éhségével a „lényegi rend”, az „Egész”, a „kozmikus valóság” megragadásáról, szemérmesen hallgatva a személyes Istenről. Sokféleség és egység, tudás és hit, objektív és szubjektív, racionális és misztikus: olyan fogalompárok, melyek feszültsége az ókor óta jellemzi az európai kultúrtörténetet. Az újkorban különösen élessé vált az ellentét a természettudományok és a vallásos világkép között. Az újkori fizika sikerei azt sugallták, hogy a természettudomány módszere — miszerint csak megfigyelésekre alapozott, racionálisan levezetett, kísérletekkel ellenőrizhető, egzakt matematikai formába önthető állítások tehetők — az emberi megismerés minden területén alkalmazható. A tudomány tehát igyekezett kisajátítani a létezés egészét és a számára elérhetetlen területeket megpróbálta nemlétezőnek tekinteni. Az egyházak viszont sokáig olyan kérdésekben is vitatták a tudományos álláspontot, ahol az illetékesség egyértelműen a racionális tudományé és nem a vallásos, tradíciókra és mítoszokra épülő világképé. Közismert, hogy századunkban ezen a téren jelentős változások történtek. Ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy az egyházak fokozatosan elvesztették hatalmi helyzetüket. Döntő változást azonban a század első harmadában megszülető új fizika hozott.1 Ennek az írásnak a középpontjában fizikusok állnak, azok, akik a modern fizika megalkotói és így legközvetlenebbül élték át nemcsak a fizika, hanem a teljes tudományos világkép átalakulását. Sokszor halljuk, hogy a legnagyobb Nobel-díjas fizikusok „vallásosak”, „hisznek Istenben” (gyakran védekeztünk ezzel a vallásost a primitívvel azonosítani igyekvő hivatalos ideológiával szemben) — igaz-e ez így? Nem vállalkozhatunk mások hitének vizsgálatára és főleg nem megítélésére: mégis megpróbáljuk — nagy óvatossággal — előadások, önéletrajzok, visszaemlékezések alapján körvonalazni néhány kiemelkedő egyéniség viszonyulását az Egészhez. Hogyan vélekednek a transzcendenciáról azok, akik a tér, az idő és az anyag minden korábbinál átfogóbb összefüggéseit találták meg?
