Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Túróczy Zoltán: "…És hátulról meglátsz engemet"
4 TÜRÖCZY ZOLTÁN: „ÉS HÁTULRÓL MEGLÁTSZ ENGEMET” kifejezése. Amikor az Írás beszél az Isten háta mögötti létről, akkor ebben nem az Istentől való elfelejtettségnek, hanem az Isten nem láthatásának fájdalma zokog. Nézzük meg, ki az, aki itt beszél! Mózes az, aki kéri: „Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!” Mózesről van itt szó, akit Isten sokszor kitüntetett azzal, hogy megjelent neki, megszólította, beszélt vele „színről színre, amint szokott ember szólani barátjával” (2Móz 33,11), törvényt adott neki stb. És Mózes mégis azt érzi, hogy hiába látta a Sinai hegynek minden vakító fényességét, hiába látta oly sokszor szemmel láthatóan, kézzel foghatóan Isten nagy cselekedeteit —, még mindig nem látta magát az Istent. Ezért akar az Istent kereső ember örök éhségével még többet kapni az Űrből, és ezért könyörög: „Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!” Oly csodálatos az, hogy aki egyszer kapott valami ízelítőt Isten látásából, aki egyszer belekóstolt az Istennel való együttlétbe, annak az Isten látása után való kívánság kibírhatatlan vágyódásává, legyőzhetetlen szenvedélyévé válik. Nem elég neki az, amit Isten önmagából ad. Minél többet kapott, annál több kell neki belőle. Olthatatlan ez a vágy egészen addig, míg csak egyszer ott fenn színről színre meg nem láthatja Istent úgy, amint Jób mondotta: „Magam látom meg Istent magamnak; az én szemeim látják meg, nem más” (Jób 19, 27). Akkor megelégíttetik az Isten után szomjúhozó ember, de addig mindig ez lesz a sóvárgása: „Mutasd meg nekem magad! Látni akarlak!” Ezért mondom, hogy ez az igazság — ember az Istennek mindig csak a hátát láthatja — valami végtelen fájdalom. Olyasmi, mintha az éhező embernek azt mondanák: Sohase fogsz jóllakni; vagy a szomjasnak: Sohase fogsz egy korty üdítő italt kapni. „Nem láthat engem ember, élvén”, ezt állapítja meg az Isten —, csak „hátulról”. Méghozzá ez is csak kegyelem. Isten ugyanis így válaszol Mózes kérésére: „Megteszem”. Tehát amikor Isten kegyelmet gyakorol, mikor szabad fenségjoga szerint kiválaszt valakit arra, hogy megmutassa neki az ő dicsőségét, akkor is csak a hátát láthatja meg az ember. Ezért olyan fájdalmas az, hogy ember Istennek csak a hátát láthatja. Növeli efölötti szomorúságunkat az, hogy ennek az én bűnöm az oka. Isten nem úgy teremtett engem, hogy szemem ne bírja ki az ő dicsőségét, s hogy ne láthassam őt. A bűn vont hályogot szememre. Ezért nem látom meg, hiába mondják nekem: Nézd, itt az Isten. Ahogy vannak színvak emberek, éppúgy vannak istenvak emberek is. Mi mindnyájan istenvakká váltunk a bűn következtében. Nem látjuk meg, hiába van előttünk, egyszerűen elvesztettük érzékszervünket, amivel fel tudnánk fedezni Istent. Ezért oly kevéssé döntő az, hogy az emberek milliói élnek, akik azt mondják: Keresem az Istent, és nem találom, hallani akarom a fülemmel, és nem hallom, látni akarom a szemmel, és nem látom. Hát hogy látná, mikor a bűn istenvakká tette? Minden mást meg tud látni, minden mást meg tud hallani az ember, csak az Istent nem. Itt van e tény és igazság végtelen lealázó fájdalma. * * * Van azonban ennek az igazságnak egy nagy figyelmeztetése is. Hogy az ember Istennek csak a hátát láthatja, ez azt jelenti, hogy Istent élűiről e földi életben meg nem láthatom, csak hátulról. Amikor már elment
