Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Fittler Katalin: Dallamok vándorútja
mindig másképp” elv hosszú időn keresztül otthonos volt az európai műzenében is. Gondoljunk csak arra, hogy a reneszánsz korban egy-egy kompozíciónak csak a „csontvázát” vetették papírra, a kottakép voltaképpen csak irányelveket adott a hangszereseknek, énekeseknek. A díszítőpraxis rendkívüli fejlettséget ért el — s a barokk korban is hasonló szándék vezette a muzsikusokat arra, hogy a megismételt formarészeket másodszorra másként játsszák (kolorálva, kidíszítve). Ugyanebben gyökerezik a- klasszikus korban a variációsorozatok iránti igény. A komponista választott egy témát — bármely szerző bármely művéből — s a hallgatóság (sőt, a játékosok is) abban gyönyörködött, hogy mi mindent „tud kihozni” a dallamból az invenciózus alkotó. Az alkotói individuum szerepének és jelentőségének növekedésével, s egyidejűleg azzal, hogy megváltozott a zeneszerzőknek a társadalomban elfoglalt helyük (módosultak életkörülményeik, élet- s munkalehetőségeik), továbbá a kulturális életben kialakuló piacviszonyokkal párhuzamosan, egyre inkább kottába rögzül a mű, mindinkább a kottaszöveg megszólaltatása lesz az interpretátor dolga. Csökken a műzenében az improvizáció szerepe, s megkezdődik az az út, amely napjainkban a hiteles tolmácsolás kérdéséhez, a hitelességi problémák megoldásához vezet. Mégis az egyre inkább variációsorozat témájául kínálkozó régi zenéken túl, életben tartja a múlt sok kincsét a történeti érzék fejlődése, a századokkal korábban készült darabok műsoron tartása. Ebből a szempontból is sokat változott a világ 1477 óta, amikor Johannes Tinctoris, a nápolyi király karnagya a következő mondattal kezdte egyik értekezését: „Bármilyen hihetetlenül hangzik, a legutolsó negyven évben komponált műveken kívül nincs egyetlenegy darab sem, amelyet a tanult elmék érdemesnek tartanának a meghallgatásra”. Csodálatos dolog a kollektív emlékezet. Az emberiség — mint olyan — nem egykönnyen felejti el a szép dallamokat. Jóllehet némely dallam nem egyetlenegy alakban élt, hanem dallamcsaláddá nőtte ki magát, a koronként módosuló ízlés, a tetszés némely verziót különösen megerősíti. így bukkan fel egyik-másik dallam — térben és időben eltávolodva egykori környezetétől — s válik a szó legnemesebb értelmében: közkinccsé. Ki tudná megállapítani, ma használatos dallamaink honnan származnak, hol található meg variánsuk! A nem muzsikusnak pusztán az a „kötelessége”, hogy éljen a rendelkezésére álló lehetőségekkel, s markoljon minél többet a „szellemi bőségkosárból”, az előadóművész és az alkotó pedig jól teszi, ha szakterületén minél több ismeretet szerez, minél szélesebb látókörre tesz szert. A történész szép feladatai közé tartozik a múlt kincseinek feltárása, s igen méltánylandó, ha a tényeken túl okokat, indokokat s egyéb lényegi kapcsolatot keres az egyes jelenségek, alkotások között. A múlt: óriási mozaikkép, melynek több-kevesebb kockája áll rendelkezésünkre. A teljesség elérhetetlen, hiszen a szimbolikus kép térben és időben módosult, alakult, s az ősi dallamvázakhoz hasonlóan, nem volt egyetlen „igazi alakja”. Ha — ad absurdum — egy melódia valamennyi előfordulását keletkezésük idejével együtt rekonstruálhatnánk, még akkor is megfejthetetlen lenne az egyes verziók közti viszony, mert az úgysem derülhet ki, hogy valamelyik feldolgozó mit ismert a korábban meglévő, munkásságához felhasználható értékes nyersanyagkészletből. A ráismerés az élet minden területén nagy öröm. Az elhivatott történészkutató tehát felvállalja a nagy feladatot: egy-egy népszerű, az évszázadok FITTLER KATALIN: DALLAMOK VÁNDORŰTJA 39
