Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Fittler Katalin: Dallamok vándorútja
FITTLER KATALIN Dallamok vándorútja Bevezető Pernye András két dallamtörténeti kutatásához A dallam ezoterikus szimbólum. Időről időre egy-egy szöveghez kapcsolódva földre száll és gondolatok szolgálatába áll. Aztán levedli bőrét és egy másikban újra élni kezd. A zenetudós Pernye András (1928—1980) két, istentiszteleteinken ma is énekelt dallam múltjának nyomába eredt. Tanítványa megőrizte és tisztelgett a kutatómunka előtt. Minden ember lelkében él muzsika. Ennek egyik -szép példája, hogy legelső hallásra „ráismerünk” egy dallamra, akár olyanra, amelyet biztosan nem hallhattunk korábban. Megörülünk neki, mint rég látott jó barátnak, valakinek, aki régóta részese életünknek, s akinek közelségét hosszú ideje nélkülöztük. Ez az auditív déjá vu lényegét tekintve egészen más, mint a tudományos dallamfelismerés, melynek során — korábbi ismeretek birtokában — konkrét adatokat tudunk elmondani egy dallamrészletről (megnevezzük a szerzőt, a kompozíciót, netán opusz-számát és hangnemét is). A kétféle dallamismeretben (a ráismerésben és a felismerésben) egyvalami közös: az individuum saját öröme, elégedettsége. Az idők folyamán némely melódia hasonló utat jár be, hasonló szerephez jut, ráadásul tágabb érvényességi körrel. Vannak dallamok, amelyek nincsenek — e paradoxonra a népi és a műzenéből egyaránt hozhatunk példákat. Szabolcsi Bence „A melódia története” című könyvében külön fejezetet szentelt a makám-elvnek, s rámutatott, hogy nemcsak az arab vagy a török zenében szokásos a makám-elv gyakorlati alkalmazása, 'hanem valójában „mindenfajta népzene élete alapjában nem egyéb, mint a makám-elv folytonos alkalmazása”. Szép számmal vannak -tehát olyan dallamok, amelyek többféle alakban élnek; „egyetlen alakjuk nincs, egyetlen alakjuk elképzelhetetlen”. Ismerős ez a gondolkodás- mód a jazz világában is, hiszen köztudott, hogy a jazz-muzsikusok is előnyben részesítik az úgynevezett „örökzöld” slágereket, szívesen improvizálnak ilyenekre, függetlenül attól, hogy korábban hányán fordultak az adott dallamhoz. A „tudjuk, miről van szó” összekovácsolja az előadót és hallgatóságát, mindenki érti azt a nyelvet, amelyen a muzsikus „szól”, s ilyenkor megkettőzött figyelmet követel az ismert és az „itt és most” újonnan születő (fel kell ismernünk a „váz”-at, s utána is mintegy párhuzamosan halljuk, hogy mit és hogy hogyan játszik az előadó). Természetesen ilyenkor az élmény fokozott mértékben válik személyessé — ezért ebben is kereshetjük a jazz iránti kiapadhatatlannak tűnő érdeklődés gyökerét. Az „ugyanazt, de
