Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Szépfalusi Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa
30 SZÉPFALUSI ISTVÁNNAL BESZÉLGET ALBERT ZSUZSA vott fel Londonból, hogy karácsony táján otthon vagyunk-e, mikor fejezem be a karácsonyi istentiszteleteket, szóval karácsony és szilveszter között 6, ha szabadna, egy társasággal szívesen betoppanna hozzánk, otthon vagyunk-e? Mondtam, hogy otthon vagyunk, még nem tudtuk, hogy a társaság kikből áll. Amikor megmondtuk, hogy otthon vagyunk, közölte, ő arra gondolt, hogy Illyés Gyulával, Flóra asszonnyal, lkával, és Cs. Szabó fiával, Andrással együtt eljönnek hozzánk és Bécsben néhány napot nálunk töltenek, fogadnánk-e ezt a társaságot? Hát mit mondjak? Természetesen nagy örömmel fogadtuk, és az egyik este, amikor együtt vacsorázunk, a vacsorán még jelen volt baráti körünkből Megyik János festőművész, és felesége Edit, valamint Bujdosó Alpár és felesége Zsuzsa, akkor említette Gyula bácsi, hogyha már egy ilyen egyesület működik Bécsben, akkor ez miért nem fejt ki irodalmi tevékenységet. Miért nem hívunk meg előadókat? Hozzá kell azonnal tennem, hogy ezt Gyula bácsi egy nappal Cs. Szabó a Pálffy-palo- tában megtartott előadása után mondta. Nagyon érdekes ez azért, mert annak idején Illyés Gyula úgy vett részt Cs. Szabó László előadásán, hogy nem akart a közönség előtt mutatkozni. Félő volt, és ebben tökéletesen igaza volt azt hiszem Flóra asszonynak, hogy védte Gyula bácsit. Mert 62-ben, vagy 63- ban Illyés Gyula és Cs. Szabó László találkozása közönség előtt a nyugati magyar irodalom, és a magyarországi magyar irodalom összeölelkezése lett volna, ami bizony súlyos politikai következményekkel járhatott volna, mert ez az akkori hatalom számára nemkívánatos jelenség lett volna. így aztán — érdekessége ez az esetnek — Gyula bácsinak egy szomszédos ajtóból belógott a cipője. Hanák Tibor ezt 1977-ben meg is írta az Üj Látóhatárban, ott volt egy cipő, a közönség látta, csak nem tudta azt, mert nem mondtuk meg neki, hogy kié az. Ebből a beszélgetésből aztán az lett, hogy elkezdtünk írókat hívni a magyar nyelvterületről, nyugatról, de keletről is, sőt azt kell mondani, hogy kezdeményező szerepet töltöttünk be a londoni Szepsi Csombor Körrel, a hollandiai Mikes Kelemen Körrel, és a későbbi Kassák Lajos, vagy párizsi Magyar Műhely Körrel egyetemben, mi négyen, magunkat négy- levelű lóherének is szoktuk nevezni, ebben azt hiszem Nyugat-Európában, a kapcsolattartásban, — különböző módon végezte ezt, illetve folytatta ezt mindegyik egyesület — kezdeményező szerepet vállaltunk annak idején. Említette, hogy az erdélyiek közül sokszor sokat meghívtunk, valóban, ez azután a Bornemisza Társaság specialitásává vált. Franyó Zoltánt hívta meg az osztrák Pen Klub először, a 60-as évek közepén. Mi egy klubdélutánt rendeztünk neki a lakásunkban 30—40 emberrel, ez volt az első, és aztán Franyó Zoltán biztatta egyszer a temesvári pályaudvaron Kányádi Sándort, akkor utazott éppen Bécsbe, hogyha kijut, kopogtasson be hozzánk. [...] — Es aztán kik látogattak Erdélyből egymásután, gyorsan jöttek, vagy pedig lassan kezdtek csordogálni? Hogyan tudták meg egyáltalán, hogy Bécsben szeretettel várják őket? — Kányádi Sándorral beszéltünk arról, hogy — nagyon félt egyébként, nagyon izgult, a bécsi Pen Klubban tartott előadását 15—20 perc alatt ledarálta nálunk —, de vele beszéltünk arról, jó lenne másokat is meghívni. És akkor először, ha jól emlékszem, Székely Jánost ajánlotta, utána jöttek az Utunkosok, utána jött Farkas Árpád, Király László, Sütő András és megkezdődött egy sorozat, ami kb. száz romániai magyar írót, művészt, egyetemi előadót hozott Ausztriába. Nemcsak Bécsben rendeztünk számukra előadásokat, hanem különböző tartományi fővárosokban, utána jelentkeztek a sza-
