Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Fried István: Három nemzetiségű gyülekezet ünnepe
FRIED ISTVÁN: HÁROM NEMZETISÉGŰ GYÜLEKEZET . .. 23 tervekben rejlő, magyarosítást előmozdítani igyekvő tervek miatt. Selmecen 1848-ban is még a nemzeti-nemzetiségi békéért imádkozik, a magyar nyelv törvényes jogait elismerve („Őszinte üdvözlet”-ét Székács József adja közre kivonatos fordításban a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1848. 20. számában). S az ünnepi kantátában Kollár egyfelől öntudattal hangoztatja a szláv nyelvű igehirdetés ősi voltát, Cirill, Metód és Vojtech (Adalbert püspök) érdemeit megidézvén az egykori Pannónia lakóinak megtérítésében, másfelől nem kerüli meg a viszálykodás okozta sebeket sem. Ám így szól (magyar prózai fordításban): „Ti, kik oly-kor a gyűlölködés útjára léptetek, öleljétek meg egymást, minden vallás, egyház, templom, nemzet, nyelv kapja meg jogait ...” A testvéresülésnek hasonló látomása jelenik meg a jubileumot köszöntő német versben is (szintén prózai magyar fordításban): A jövő távola határtalanul nyílik meg a népek szorgalma előtt, és az értelem ereje vízeséseket, pusztákat kényszerít, és egyesíti az erőszakkal elkülönített földeket... Mindettől eltérő volt a magyar ajkúak helyzete az egyházon belül. Pesten alig néhányan vallották magukat evangélikusnak; s hogy ennek ellenére sikerült magyar lelkészt meghívatni, ez a reformkorban mind szervezettebbé váló magyar nemzeti mozgalomnak köszönhető. A Székács Józsefet hivatalába beiktató Sárkány Sámuel nem rejti véka alá, mit várnak az újdonsült lelkésztől. Mind frazeológiájában, mind pedig tendenciájában a magyar nyelvet terjesztők gondolatai visszhangzanak. Ám a magyarosodás természetszerűleg nem azonos az erőszakos magyarosítással, s így Sárkány legalább olyan súllyal figyelmeztet a türelemre, a más véleménynek és nyelvűek megbecsülésére. Érdemes idéznünk egy idevonatkozó, hosszabb passzust: „Magyar ajkú egyházi szónoknak meghívattál: szeresd tehát, tökéletesítsd, terjeszd honi nyelvünket. Méltó hogy nyelvünket, melly olly sokáig tulajdon hazájában zsellérkedett és anyakeblén mostoha sorsban osztozott, szeressed, pártoljad. Lám egy fél századnak kellett lefolyni, míg e’ gyülekezet benned első magyar egyházi szónokot nyerhetett. Ezeket pedig nem azért mondom, mintha talán más nyelveknek gyűlölségét ajánlanám Tenéked, sőt inkább szeressük mi a’ más nyelveket is, de főképp szeretett hazánknak nyelvét, mellyet a’ ki nem szeret, a’ ki azt elnyomni akarja, a’ ki terjedését gátolja, az elaljasodott, elkorcsosodott lakosa e’ honnak, az már nem jó hazafi, nem jó polgárja a’ magyar hazának ...” Mind az „elkorcsosodottak” emlegetése, mind pedig a magyar nyelv zsellérsorsáról elmélkedés: beletartozott a korszak sűrűn hangoztatott fordulataiba, de az a mérlegelés is, amely a nyelvterjesztés sürgetése és a más nyelvűek bizonyos határok között való tisztelete ügyében jellemezte a szónokokat és a később elszaporodó röpiratok szerzőit. A beszéd részletéből kitetszik, hogy Székácsra a nyelvterjesztés feladata (is) várt. Annál meglepőbb, hogy a nyelvkérdésre sem Székács, sem Stromszky nem tért ki. Dicséri ez tapintatukat és bölcsességüket, jóllehet kiváltképpen Székács tisztában volt azokkal az akár bonyolultnak is tekinthető nemzetiségi viszonyokkal, amelyekkel az egyházon belül találkozni fog. Annál is inkább, mivel eddigi irodalmi érdeklődése a szláv irodalmak tájára is elvezette, és így nem kerülhette el figyelmét, hogy főleg a szlovákok miképpen érzik fenyegetve magukat a magyar nemzeti mozgalom végső céljai miatt. De talán arról is tudomást szerzett, hogy olyan röpiratok mint a nagy port felvert Sollen wir Magyaren werden? bőséggel tárgyaltak az egyházon belül megesett nemzetiségi sérelmeket. Ilyen volt az ún. lajoskomáromi ügy, amely a szlovák
