Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 85 Miért fogyasztják, miért van szükség rájuk, mi a jó és mi a rossz bennük, miért tiltják, büntetik különböző korokban, különböző intenzitással e szerek fogyasztását, miért irtóznak tőle egyesek, és válnak rabjává mások? És miért vált ki szent borzalmat a hasis vagy az ópium említése gyakran még azokból is, akik fogyasztják? Ezekről a kérdésekről ma már egyre többet hallunk, olvasunk magyar nyelven is. E könyvet olvasó szociológusban azonban felmerül a kérdés, vajon mi újat adott a tudomány mindahhoz, amit már Baudelaire is tudott? Hiszen ma is oly sok bizonytalanság és kétely uralkodik a szakemberek körében a kábítószerrel kapcsolatban, és amit biztosan tudunk, az alig több annál, amit egy zseniális költő a beavatott mindentudásával elmondhat nekünk. A könyv három önálló részre tagolódik: az első „A hasis költeménye”, ami leginkább a költő személyes élményein alapul, és talán ebből is adódik, hogy a hasisról kapjuk a legkomplexebb és leghitelesebb képet. Az „Egy ópiumevő” fejezet De Quincey könyve alapján az ópium rejtelmeibe vezet minket, a harmadik rész pedig elsősorban a bor dicsérete. Az első rész valóban költemény. Költemény, mely az ember örök, végtelen utáni vágyáról és a büntetésről szól. Költemény, amelyben a szinte tudományos igényű leírás keveredik az álmok tobzódó leírásával. Baudelaire költőiségét nem kell bemutatni, nem kell méltatni. Ami meglepő, a hasis hatásainak, tulajdonságának saját élményeken alapuló és mégis kívülállóként történő pontos leírása. A szer kiváltotta felfokozott érzékek, szokatlan élénkség, jókedv, a hallucinációk, majd a hatás elmúltával a fáradtság, a levertség, a másnapossághoz hasonló érzés. Baudelaire már akkor tudta, amit a hatvanas években számos bizottság, kutatócsoport vizsgált, bizonyított, hogy a hasis tartós negatív következményekkel nem jár, fizikai károsodást nem okoz. Hatása alatt a fogyasztó boldog szemlélődésbe süpped, másokkal szemben legfeljebb csak felfokozott jóakaratot érez. De mégis mi okozza a hasissal szembeni félelmet, rettenetét? Lehet ennek oka a hasis kiváltotta rossz hallucináció. A költő arisztokratizmusával bukkan fel újra és újra annak hang- súlyozása, hogy a hasis különböző körülmények között, különböző emberekre különbözőképpen hat. Tudni kell tehát, hogyan használjuk a hasist, mikor, milyen körülmények között. De ami a legfontosabb: a jó hallucináció csak érzékeny embereknek adatik meg. Hasonlóképpen, amit az ópium kivált De Quinceyből, az nem más, mint az ópium hatása az „elmélkedő és álmodozásra hajló szellemre”. És Baudelaire nem mulasztja el ezt újra és újra hangsúlyozni könyvében, de ugyanazt tapasztalja a szociológus is hallucinogéneket fogyasztó fiatalok körében, a hatás függ a körülményektől, a fogyasztó szociális-kulturális jellemzőitől. Mégis mi okozza a hasist élvező költőben a hasissal szembeni borzalmat? Nem a rossz álmok, nem a fizikai következmények, és nem a környezet elítélése, hiszen Baudelaire kortársai, pályatársai közül számosán hódoltak e szenvedélynek. A válasz végigvonul a könyvön és egy szóban ragadható meg: a bűntudat. A „lopott örömök”, a „tiltott játék” miatti bűntudat: „az ember isten akar lenni”; vagy máshol: „az ember, aki nem fogadja el az élet feltételeit, valóban eladja a lelkét”. És talán ennél is fontosabb az akarat szabadságát féltő alkotó ember bűntudata: „az akaratot érte károsodás, valamennyi értékünk közül a legfontosabbat”. Ezért nem próbálta meg Balzac a hasist, és De Quincey is akkor próbál leszokni az ópiumról, amikor már nincs elég akarata az aktív élethez. És ez az, ami Baudelaire számára a hasis fölé emeli a bort. A bort, ami „megszépíti a világot”, a hasis fölé, ami „felfokozza a világot”. „A bor felfokozza az akaraterőt, a hasis megsemmisít. A bor fizikai támasz, a hasis fegyver az öngyilkossághoz. A bor jobbá és kapcsolatteremtővé tesz, a hasis elszigetel. Az egyik mondhatni munkaszerető, a másik alapvetően lusta.” Sokan vélekednek úgy, hogy De Quincey könyvének megjelenése hozzájárult az ópium társadalmi és jogi elítéléséhez, aminek, ma már tudjuk, káros következményei voltak. Baudelaire könyvéből nemcsak a „tiltott játék” bűnét látjuk, nemcsak az elrettentést érezzük, de megtanulhatjuk belőle megérteni a „mesterséges mennyországokat” keresőket, és megtanulhatjuk tőle azt a sokrétűséget, amellyel ezt bemutatja. De mindenekelőtt élvezzük a nagyszerű költő írását boldogságról és szenvedésről, az ember örök vágyairól, és ezek keserves kielégítéséről. A fordítás szépen tükrözi a mű irodalmi értékét. Elekes Zsuzsanna
