Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Ittzés Nóra: „Én prófétáktól származom”. Biblikus hatások Füst Milán versében
12 ITTZÉS NÓRA: ,JÉN PRÓFÉTÁKTÓL SZÁRMAZOM" tossága különösképpen a címmel párba állítva érződik. E kettő - A magyarokhoz cím és az anyád nyelvét kulcsszó - együtt rajzolja meg a vers igazi horizontját: nemzeti lét és anyanyelv szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, ahogy a zsidóság életében kultusz és nemzet, az egy igaz Isten mellett és a népként való megmaradás feltételezte egymást. „Szent e nyelv!” - ebben az összefüggésben több ez a pátoszos magasztalásnál, mélysége van, bibliai korokat és történéseket megidéző távlata. Borúlat: a szó, mely a vers kontextusában az alapige ’komorul’ jelentését hordozza, jóval későbbi előfordulású nyelvünkben, mint a reformáció kora (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint 1767-ból származik az első írásos adat), az -at képző régiessége (épp a XV-XVI. század kedvelt nőmén agentis képzője), illetve a szóelvonással keletkezett ború köznyelvivé válása miatt azonban archaikus hatású. A múlt romlását, szennyét hangulattá oldó, finomító szót helye - a vers talán legtisztábban biblikus ihletésű, a maga teljességében archaizáló, szinte zsoltár- parafrázisnak vélhető mondata ez - és ritmikai kiemeltsége teszi különösen súlyossá: „Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlatodra majdan rátekint.” Egyetlen mondata ez a versnek, amelyben (bár a Biblia Istene itt sem neveztetik meg, csak beleoldódik az alanyi mellékmondat ellentétpárjaiba) mégis a történelemnek, a teljességnek (fénynek és sötétnek, büntetésnek és kegyelemnek) a zsoltárokból és prófétai szóból oly jól ismert Ura van jelen. E két, a szöveg felütésének és zárlatának ellentétes pólusain fölbukkanó, másmás összefüggésben meghatározó értékű múltidéző kifejezés mellett jónéhány régies szóalak teremti-élteti a vers stilisztikai egységét, hangulati archaizálását, amely mintegy beborítja, körülöleli - vagy ha máshonnan közelítünk: csontvázként tartja - a Füst Milán-i életműben megtestesülő, a megszállottságból és szinte imádságos alázatból, a szent mániából és középkori áhítatból összefonódó szellemi, írói magatartást''. A hosszú magánhangzóval régiesített néked, a szóösszevonásos tán, a nyelv egyszerűsítő, gazdaságosságra törekvő fejlődésével ellentétes raghalmozó majdan (alapszava az eredetileg -t locativusragos formából zöngéseden majd, s ehhez kapcsolódott a második locativusrag, az -n), a tápod helyett a régies tapos (hatásában felerősítve a meg- igekötővel) sorát kiegészíti a grammatikai régiségek néhány esete. Az igekötő nélkül folyamatos jelentésű és a szabályos, de e köznyelvben ma már sokkal ritkább hosszabb felszólító módú formát használó tekintsed jelentésével és alakjával is az Ómagyar Mária-siralmat idézi. A teremté szó és különösen a sudárrá kelle szöknie igéje a már Arany által is tudatos archaizálásra használt elbeszélő múlttal él, amely azonban a finnugor-ősmagyar kor örökségeként még virágzott Károlyi Gáspár korában, s része volt annak az igen gazdag, a múlt idő árnyalását lehetővé tevő igeragozási rendszernek, amely a XV-XVI. század nyelvhasználatát jellemezte. II. Képalkotás, metaforahasználat A szövegből két metaforát, vagy pontosabban: metaforabokrot emelek ki, mindkettő az Ószövetségből került Füst Milán művébe. Az egyik a vers első nagy szakaszát lezáró képsor, amely ugyan nem feleltethető meg egy az egyben a bibliai történetnek, de az áradatával, áradás, vízi, ellepett szavak sorával az özönvíz - ne féljünk a szótól, hisz elsősorban ősi képet, az ember, az emberség archetipikus élményét megfogalmazó, megjelenítő elbeszélést jelent - mítoszát hívja elő. A nemzeti múltra utaló romlás szó kettős jelentése (’erkölcsi
