Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Ittzés Nóra: „Én prófétáktól származom”. Biblikus hatások Füst Milán versében
ITTZÉS NÓRA: „ÉN PRÓFÉTÁKTÓL SZÁRMAZOM” 13 hanyatlás, züllés’ és ’pusztulás, poriadás’) találkozik itt, s indítja el a mindent elborító, elpusztító vízözön képét és a szavak áradását, képek burjánzását. Ebbe ágyazódik bele egy másik metafora, a kerté. Megidézi az Éden képét, amely Noéban is csak emlékként kísérthetett, de fájdalmasan szép sejtelemként máig az eredendőt, az elveszettet jelenti. S ez a metafora feleleveníti Izrael képét, a kövér helyen, gyepűvel kömyülvett, kövektől megtisztított, drága szőlőkkel beültetettél, amelyről hangzik az ítélet: „elvonszom az ő kerítését, hogy elpusztíttassék, elrontom az ő gyepűjét, hogy eltapodtassék” (Ézs 5,5). A vers második szakasza Libanon késői gyümölcsöt bontó (milyen jelentéstöbbletet hordoz a furcsa összekapcsolás: virág helyett gyümölcsöt bont a fa) cédrusának ősi motívumára épül. A kép az Izrael magasságos hegyén plántált cédrusról ebben a jelentésben, mint Izrael népének szimbóluma, Ezékiel könyvéből származik. Füst Milán a versben kettős szóképet alkalmaz: „vedd a Libanon Ős cédrusát, e háromezeréves szüzet”, s a szűz szó (próféták egész soránál Izraelnek, Isten népének a megfelelője, a Sión leánya szinonimája) erősíti az eredeti metaforát. S gondolhatunk magyarság és zsidóság sorsának kedvelt reformátori párhuzamára. Fa és lány képe kapcsolódik össze szétbogozhatatlanul e sorokban, s közösségi jelképük mögé az első személyűvé forduló fogalmazás a személyes sors és magatartás magányát is odavetíti. III. Közlésmód, beszédhelyzet A költészetünkben igazából Petőfi óta honos (talán az egy Arany kivétel) lírai szubjektivizmus csúcsa és kiteljesedése a nyugatosok első nemzedékének költészetében valósult meg, különösképpen Ady személyességben tobzódó, kitárulkozó verseiben. A szubjektum áttörését szolgáló úgynevezett közvetlen, a vers intonációjában, a leírás mikéntjében testesülő közlésmód korában a Füst Milán-i közvetettség az irodalom egészen modem fejlődési irányát előlegezi. Paradox módon ez épp egy ősibb formanyelv és közlésmód felelevenítésével válik lehetségessé. Egy olyan költői szemlélet és forma megvalósításával, amelyben a személyes a közösségi mögé rejtezik, amelyben költő és tárgya egymásba olvad, amely az én helyett az egyetemest hangsúlyozó, átfogó, kozmikus költészet5, s amelyben a közvetlen mindig profán is, és a közvetett kap valamit a szentség sugárzásából. Ezt az archaikus modernséget teremti Füst Milán versében a biblikus hang, a prófétaságot vállaló és a prófétai beszédhelyzetet költészetté emelő forma. Az intések hitelét és súlyát szüntelenül az okok felsorolásával megteremtő mondatformálás („Oh jól vigyázz, mert...”; „Mert néked is van lángod...”) az Isten nevében föllépő, a népet közösségként megszólító (innen az egyes szám második személyű forma) próféták beszédét imitálja, akiknek ostorozó, feddő felszólításai mindig a történelem, a múlt és jelen eseményeiben meghúzódó, jövendőbe nyúló isteni cselekedetben kapták meg fedezetüket. Ez a közlésmód a maga teljességében csupán a vers befejező mondataiban tárulkozik ki, visszamenőleg igazolva, hitelesítve a beszédhelyzetbe rejtőző írói magatartást: „Halld meg szavam! Én prófétáktól származom.” A vers kezdősoraiban még szinte rábeszélő, közvetlen fordulat - „Hallgass ream.” - itt a Tízparancsolat kihirdetésének szent ünnepélyességét megidéző „Halld meg” formában tér vissza, hogy valóban szakrálissá emelje a szent áhítattal körülvett profánt, anyánk nyelvét, nemzeti létünk zálogát, amely előtt legmélyebb tisztelgés mégiscsak a vers nyelvi bravúrja, csodája.
