Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Kulturális figyelő
80 KULTURÁLIS FIGYELŐ egy egész életen keresztül. Persze, az ezzel járó bőség zavarát és az állandósult boldogság és lelkendezés egyhangúságát ö sem kerülhette el teljesen, de ez mégsem válik bántóvá, mert a boldogság motívuma mögött ott kísért bizonyos boldogtalanság, beteljesületlenség is. És ez abból adódik, hogy Képes Géza egész életében szenvedélyes utazó volt, és így igen sokat volt távol feleségétől. Már a versek datálása is mutatja ezt. Nyugat-Európán kivül járt a finneknél, észteknél, voguloknál osztjákoknál, cseremiszeknél, mongoloknál, törököknél, azoriaknál, görögöknél, hogy ne is folytassam tovább. És nemcsak napokat töltött el ezeknél, hanem hosszú hónapokat, mivel tudományos-nyelvészeti kutatásai megkövetelték a hosszabb tartózkodást. így hát szinte állandó témája a sóvárgás a távollévő kedves után, és ez a beethoveni dalciklus csodálatos varázsával szövi be költeményeit. Balatoni éj ős csöndbe zárkózom be, hogy jobban halljalak, homályba burkolózom, hogy jobban lássalak. Hús szélben hajladoznak a vadrezedák, árnyak közül fehéren pislog a mécsvirág. Hullámzik, ring a nádas, de egy helyben marad: s beszél, rólad beszél a tömör-sötét csapat. Csillagfényben suhognak a karcsú jegenyék: érzem remegő tested delejes melegét. Látlak: lágyulsz lobogva s a láng belém harap... Meg-megcsobbannak a fénylő-ezüst halak: halk, csókos csobbanások... etvillanó mosoly - Mindenhol itt lebegsz, és nem vagy itt sehol. Esztétikai értelemben klasszikusan szép vers, a szép szerelmes versek örök eszköztárával: gyönyörű természeti képekkel, amelyek felékesítik, egyben meg is jelenítik a kedvest. Ma már ritka az ilyen vers, amelyet minden erőfeszítés, akamokság nélkül lehet élvezni egyszerűen, mert szép. Az előtte lévő versben olvassuk azt a mondatot, ami az egész kötet summázata lehetne: Az Altáj-hegy fent csupa gleccser, lábánál virág fakad. Ha megszeretsz valakit egyszer, egyedül többé sose hagyd. De a kedves nemcsak a felhőtlen, boldogságos idők tanúja és támasza, hanem támasz és társ a szörnyűségekben is: a háborúban, ostromban, a rettenet éveiben is: Midőn az éggel összeszakadt a föld, s mindent elöntött bőgve a bún s a szenny: rámszállt szemed csillagsugára, hírnöke egy születő világnak. örvény kavargott, nyelte a holtakat s mint egy virágzó almafa-ág, elém hajoltál s én belédfogózva kúsztam: a partra vetődtem - éltem! Nem véletlen, hogy a Berzsenyinek és Hölderlinnek oly kedves alkaioszi strófákban írta ezt a verset a két költőre oly jellemző szenvedéllyel. Egy hosszú életet éltek együtt olthatatlan szerelemben, kedvességben, ennyi idő után nyilván felvetődik a búcsú gondolata is, a halál:
