Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Nagy László: A szeretettől ösztönzött igazság. Beszélgetés Albert Gáborral
NAGY LÁSZLÓ: BESZÉLGETÉS ALBERT GÁBORRAL 37 A bölcsek kövének ma sem vagyok birtokában, és abban sem hiszek, hogy össze lehet állítani egy olyan követelményrendszert, amelynek tükrében csalhatatlanul el- dönthetnénk, hogy mi az igaz és mi nem tekinthető annak. A szélsőséges relativizmussal nyüvánvalóan nincs mit kezdenünk. Nem minden relatív, nem minden a körülmények függvénye, és az „irizálás” sem jelentheti azt, hogy az igaz és a nem igaz egymásba átfordítható. Számomra ez elsősorban nem is elvont füozófiai kérdés, hanem a bennem gyökeredző etikai probléma, amely élni segít, gyakran persze nehezebbé is teszi az életemet, de ezzel együtt - hiszem - tartalmasabbá is. Magam számára azt tekintem igazságnak - s lehet, hogy sokan ezt is túlságosan elvontnak találják -, amely a jót segíti érvényre jutni, amelynek hatására a világ jóságállománya növekszik. Azokat a tényeket, azoknak a tényeknek a kimondását és hangoztatását, amelyek ezt a virtuális jóságállományt csökkentik, a jóságra hajlamot sorvasztják, nem tarthatom igazságnak. Arisztotelész szellemében még létezőnek is alig, szerinte ugyanis mindennek csupán annyi része van a létezésben, amüyen mértékben részesül az igazságból. Az az „igazság” tehát, amelyik nem a létezést (ez ugyanis lényegét tekintve azonos a jóval) segíti elő, az nem működő és hatékony, egyszóval nem valóságos igazság. Az igazság legfőbb - ha nem egyetlen - ösztönzője pedig a szeretet, amelynek semmi köze sincs a puha megalkuváshoz. Megbocsát, de ugyanakkor keményen követel is. S legfőképpen mindent áthat. Szeretet nélkül csüggedten és értetlenül néznénk a bennünk és körülöttünk forgó vüágmindenséget. Ahogy Dante mondja a Színjátékban: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.” N.L. Az írószövetség 1986. november 29-én tartott közgyűlésen elmondott beszédednek szinte minden gondolata ma is égető. Az egyik, amit most kiemelek, az, hogy a „szellemi-erkölcsi válságból nehezebb kilábolni, mint a gazdaságiból, mert éppen a cselekvőképességet bénítja meg, s az erkölcsi rendet csak több nemzedék céltudatos, áldozatkész, megfeszített, gyakran reménytelennek látszó nemzetnevelői, pedagógiai munkájával lehet gyógyítani.” A másik, ami a legnehezebb helyzetekben felszólításként fogalmazódik meg: „Hagyd a bűnbakkeresést, építkezz!” Ugyanezt a gondolatot fogalmaztad meg egyházi összefüggésben is nemrégen. Más helyzetben, mégis ugyanaz a fogalmazás. Ilyen fontos alapkérdésnek tartod ezt? A. G. Mostani helyzetünkben talán a legfontosabbnak. A bűnbakkeresés akár úgynevezett tényszerű igazságokon is alapulhat, lényegét tekintve azonban nélkülözi az előbb körvonalazott igazság kritériumait. Ugyanis hiányzik belőle a szeretet, a jóság akarása. A rendcsinálást mindenekelőtt magunkon kell kezdenünk, mert amikor azt mondjuk, hogy „ember vagyok és semmi emberi nem idegen tőlem”, akkor azokat a tendenciákat is (vagy legalábbis annak csíráit) fel lehet és fel is kell tudni találni magunkban, melyeket másokban elítélünk. Ha megbocsátunk magunknak, akkor másoknak is meg kell tudni bocsátanunk. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a legnagyobb bűnök vagy hibák elkövetőit ugyanazon a helyen hagyjuk, ahol eddig voltak, s megelégszünk azzal - ha ugyan hajlamosak rá -, hogy hibáikat elismerjék és fogadkozza- nak. Az üyesmi ugyanis megbotránkozást szül. A bűnbakkeresés, a bűnösök utáni hajsza viszont az igazságkeresés zsákutcája, legtöbbször nem a szeretet a mozgatója (az igazság és az emberek iránti szeretet), hanem az önmutogatás, a hivalkodás, az önérvényesítés, vagy éppen a gyűlölet. Az elmúlóban lévő diktatúra hosszú évei alatt olyan ne
