Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Frenyó Vilmos: Jákob és a genetika
76 FRENYÓ VILMOS: JÁKÓB ÉS A GENETIKA sí példában, amiről Jákob története kapcsán értekezünk. A faragott vesszők látványa aligha fejthetett ki mélységes stressz-hatást az állatokra, sem pedig a fekete kecskék jól ismert látványa a fehér juhokra. Hát akkor miről lehet szó? Mert valami mégiscsak történhetett, hiszen nyoma maradt a hagyományban! Úgy gondolom, most érkeztünk az oknyomozás sikeresebb szakaszához. Figyelemre méltó ugyanis az a körülmény, hogy Jákob - egyébként nagyon természetesen - csakis az erős, egészséges, minél több tekintetben kiváló állatok pároso- dásánál alkalmazta a maga különös, jócskán megkérdőjelezhető módszerét, amit így nevezhetnénk némi fontoskodással: vizuális befolyásolás. A hangsúlyt azonban nem erre tesszük, mert véleményünk szerint az eredmény elérésében nem a vará- zsolgatásnak volt szerepe. Akkor hát minek? Magam részéről feltételezem, hogy a már többé-kevésbé ismert és igazolt genetikai törvényszerűségeknek, melyekre rá lehet tapintatni az idők messzeségéből is. Tapogatódzásunk legfőbb pontja az elit példányok pározta- tása. Ezek a kiváló példányok felhívták magukra a figyelmet az egyébként homogénnek látszó, egyszínű állat-populációban. A többihez képest nagyok, erősek és a maguk nemében bizonyára szépek is voltak. Alig hinném, hogy a pásztoréletben jártas Jákob csak a véletlenre bízta volna az ilyen elit-párok találkozását, hanem igenis célirányosan (!) pároztatta azokat. Ez az ember jól értette a maga szakmáját és több évtizedes tenyésztési tapasztalatokkal rendelkezhetett. Eddig a pontig nem volt szükségünk modem ismeretekre ahhoz, hogy a történethez tudományos magyarázatot fűzzünk. A továbbfejtéshez már kell a mai tudomány. Adva van tehát egy juh- és egy kecskenyáj, mindegyik a maga nemében (fehér, illetve fekete színében) egységes. Azt lehetne hinni, hogy az állatok mindegyike genetikailag azonos szülőktől származott, vagyis homozigóta. Tudjuk azonban, hogy ez nem egészen igaz, hiszen kiválogatásuk előtt tarkák is akadtak az állományban, azok pedig génjeikben keverékek, azaz hibridek voltak, eltérő színezetű szülőktől származtak. A gondos kiválogatás ellenére továbbra is rejlenek a nyájban hibrid példányok, de az csak a következő elléskor derül ki. Most még a hatékonyabb domináns gének nem engedik érvényre jutni a recesszív, lappangó jellegeket hordozó géneket. Tudnivaló ugyanis, hogy csak az ivarsejtekben van jelen egy-egy példányban mindenféle gén, mely az egyes tulajdonságok (pl. színezet) átörökítését biztosítja. Az ivadék testében azonban mindkét szülő génjei együttesen szerepelnek, hiszen a megtermékenyítéskor az apai ivarsejt génállománya, a tulajdonsághordozók teljes „garnitúrája” bele kerül az anyai petesejtbe, az ott lévő gének közé. A megtermékenyített petesejt és a belőle sejtosztódással kifejlődő ivadék testének minden sejtje kétszeres (diploid) géngamitűrát hordoz magában. így az apai és anyai tulajdonságok együttesen érvényesülnek intermedier (köztes) megjelenésben, vagy valamelyik szülő irányában (domináns, illetve recesszív módon) eltolódva. A további nemzedékekben azután újabb kombinációkban jelentkeznek a tulajdonságok, akár az addig elnyomottak is. Pl. két fehér juh valamelyik ivadéka akár fekete bárány is lehet, ha az ősei közt fehér-fekete keveredés történt. Egyszerű példával érzékeltetve a lehetőségeket, képzeletben rakjunk egy pohárba fehér golyókat, majd rétegezzünk rájuk csupa feketét. Fentről tekintve a pohárra csak a fekete golyók látszanak; nem tudhatjuk, hogy a pohárban mindenütt fekete golyó van-e, vagy csak felszínen. Ám ha megrázzuk, vagy megkeverjük a golyókat, hamarosan kiderül, mi rejlik a mélyben. Biztosra vehetjük, hogy Jákob állatállományának legalább egy része nem képezett „tiszta vonalat”, nem volt tisztavérű, ahogy vulgárisán mondanák, hanem recesszív módon elfedve idegen géneket is hordozott sejtjeinek örökítő állományában, azaz „genotípusában”. Ennek kiderülése érdekében nem is kell az utódok tar
