Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Lukács evangéliuma
VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA 71 jes „eseménysorral” (1,1) - melynek csúcsán földi munkálkodása után halála, feltámadása és mennybemenetele áll - végezte el. Feltámadása sem önállóan ható „üdvesemény”, hanem Isten üdvösséget készítő tervének része, melyet mennybemenetele követ: „Nem ezt kellett-e szenvednie a Krisztusnak (a Messiásnak), és bemennie dicsőségébe?” (24,26). Lukács evangéliumában jellemző módon nem fordul elő az „evangélium” szó (igei formájában - „örömüzenetet hirdetni” - gyakran használja Lukács mindkét könyvében; többször annyit jelent, mint prédikálni, hirdetni). Lukács mást (többet?) akar, mint Krisztus halála és feltámadása őskeresztény üzenetének kifejtése: Isten egész üdvtervét, az üdvtörténés teljes folyamatát kívánja láttatni olvasóival. Vagy inkább már nem is értette meg az előző nemzedék forró élményét a megfeszített és feltámadt Krisztusról szóló evangéliumról, noha kezében tartotta Márk evangéliumát?! Az Apostolok cselekedetei, benne a Pál apostol igehirdetéséről írottak erre engednek következtetni. 5. Különös felfedezést teszünk, ha Lukács evangéliuma kezdetét, az 1-2. fejezetet egybevetjük a mii további fő részével. A Keresztelő János és Jézus születéséről szóló elbeszélések, a 12 éves Jézus történetével együtt, nincsenek igazán összhangban Lukács további tudósításaival. Három mozzanat is tanúsítja ezt. A Szentlélektől való fogantatást Lukács a hagyományból veszi át (Vö. Mt 1,20), és a szűztől való születést összekapcsolja az Isten Fia elnevezéssel: „Szentlélek száll majd reád, és a Magasságos ereje árnyékol be téged: ezért a születendő is Szentnek neveztetik el, Isten Fiának” (1,35). A biológiai kérdés nem érdekli; közlése nem ad lehetőséget metafizikai értelmezésre. Lényeges csak Jézus születésének titka: Isten cselekvésén alapul. Arról nincs itt szó, hogy a születendő gyermek Isten vüágából származik (E. Schweitzer), mint amit később János evangéliuma mond: Jézusban Isten testté lett (Jn 1,1.14). Ám ebben az angyali híradásban Jézus istenfiúsága örök királyságának fényében ragyog (Lk 1,32). Isten Fia Dávid trónján az átvett keresztény hagyományban már nem tartalmazza a politikai messiás képzetét. Az evangélium további folyamán azonban az Isten Fia megnevezés nincs előtérben. Lukácshoz közelebb áll a Krisztus cím. Ahol szerepel még nála az Isten Fia megjelölés, nem kap hangsúlyt. Sőt külön el is kerüli. A római százados vallástétele a kereszt alatt Márknál így hangzott: „Valóban, ez az ember Isten Fia volt” (Mk 15,39). Lukács ekként közli: „Valóban ez az ember igaz volt” (23,47). Az evangélium első fejezetében Keresztelő János születésének ígéretében és születésének történetében ő úgy szerepel, mégpedig kiemelten, mint a visszatérő Illés próféta, a messiási idők hírnöke (1,13-17.76). Ez a szemlélet megfelel a Lukács előtti keresztény hagyománynak, melyet Márk és Máté képviselnek, és Lukács maga is átvesz (Vö. Mk 1,1-8; Mt 3,1-12; Lk 3,1-18). Ahol azonban Lukács saját kijelentéseit olvassuk, azok már úgy mutatják be Keresztelőt, mint aki még az első üdvtörténeti korszakhoz tartozik. A régi idő utolsó prófétája ő. Máté közlése Keresztelő János prédikációjáról Lukácsnál elképzelhetetlen: „Térjetek meg, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2). Lukácsnál a „kezdet” Jézus saját munkálkodása, és nem, mint Márknál, a Keresztelő fellépése. Lukács elhagyja Márk evangéliumának hagyományából, hogy Jézust útja elején János megkereszteli (Mk 1,9). Lukácsnál Keresztelő már börtönben van, amikor Jézus megkeresztelkedik (Lk 3,20-21). Isten országának hirdetése csak Keresztelő János után kezdődik (16,16). Mária alakja, mely az 1-2. fejezetben egyik fő helyet foglalja el, s több részletével - Mária Erzsébetnél, Mária éneke: a Magnificat stb. (1,26-56; 2,1-7.15- 20.41-52) - mély hatást gyakorolt később az egyháztörténet folyamán a tanfejlődésre és a művészetekre -, a továbbiakban Lukácsnál még jobban eltűnik, mint Márknál és Máténál. Az Apostolok cselekedetei elején egyszer említi (1,14), de
