Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Lukács evangéliuma
VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA 65 síkkal gyakran csak egy „és" fűzi össze, Lukács elsimítja. Míg Márk két szombatnapi történetet egyszerűen egymás után elmond, Lukács hangsúlyozza, hogy a második történet egy másik szombaton történt (Mk 2,23-3,6; Lk 6,6). Jézusnak a hagyományban egyedül álló és helyzetrajz nélkül közölt mondásait, beszédeit rövid bevezetésekkel látja el, melyeket többnyire magából a mondásból vagy példázatból következtet ki. Szereti kiemelni, hogy Jézus szavai milyen alkalommal hangzottak el, és olyan emberekhez szóltak, akik kérdéssel, illetve kételkedőén léptek a Mesterhez. így kapcsolja Lukács közös szituációhoz az elveszett juh, az elveszett drah- ma és a tékozló fiú példázatát (15,1-3). Az irgalmas samaritánusról szóló példázatot Jézus válaszként mondja egy írástudó ama ellenvetésére, hogy kicsoda az ő felebarátja (10,25-29). Ezek a keretek, melyekkel Lukács Jézus szavainak és beszédeinek hagyományát ellátja, az evangéliumnak elbeszélő jelleget kölcsönöznek. A Mester szavai nem időtlen igazságokat fejeznek ki, hanem maguk egy darabka történet (E. Lohse). Isten terve Lukács alapvető teológiai szempontjáról is vall az ajánlás. Művében „az (Istentől) véghezvitt eseményekről" tudósít, melyek sajátos történeti folyamatot képeznek (1,1). Nem mondja ki a nevet, de Theofilosz és a könyv olvasói, istentiszteleti felolvasásakor annak hallgatói tudják, amiről az irat tanúságot tesz: Jézus történetéről szól. Ám ez a történet nem fejeződött be Jézus mennybemenetelével, amivel Lukács evangéliuma zárul, hanem folytatódott. Nem csupán az Apostolok cselekedeteiben, hanem tovább, s beleér a szerző jelenébe: a „közöttünk" meghatározással az ő élete is belekapcsolódik az eseménysorozatba, melynek hatása valamennyi későbbi nemzedék sorsába vág. „Az első könyvet mindarról írtam, Theofilosz, amit Jézus tett és tanított” - így kezdi Lukács az Apostolok cselekedeteit (ApCsel 1,1), és befejezetlenül, nyitottan a jövő felé, végzi azzal, hogy Pál Rómában „hirdette az Isten országát és tanított az Ur Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, akadálytalanul” (28,31). Kibontakozik előttünk Lukács teológiai látása Isten tervéről. Az Isten „határozata”, „akarata” Lukács szótárában szerepel legtöbbször az Újszövetségben. Az „Isten teljes akarata” szókapcsolat az apostoli igehirdetés összefoglalására szolgál (ApCsel 20, 27). Krisztus halála Isten határozata volt (ApCsel 2, 23). Krisztus halálra adói csak eszközök voltak, „hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék” (ApCsel 4,27-28). Isten tervének kezdete a teremtés. Lukács evangéliumában Jézus családfája Ádá- mig megy vissza, s nem, mint Máténál, Ábrahámig (Lk 3,23-38). Az Apostolok cselekedetei két helyen is szól arról, hogy Isten teremtette a világot és mindazt, ami benne van (14,15; 17,24). A záró határpont Krisztus visszajövetele (ApCsel 1,9-11). E két határ között fut az üdvösséget készítő történet, teológiai szakkifejezéssel az üdvtörténet, három periódusban. Az első Izraelnek, a törvénynek és prófétáknak ideje. A második szakasz Jézus földi működésének ideje. Ez a legjelentősebb korszak, „az idő közepe”, amelyben a jövendő üdvösség már előrevetült. A harmadik az egyház ideje, mely a Szentlélek pünkösdi kitöltésétől kezdve tart mindvégig a történelem folyamán. (H. Conzelmann) Az üdvtörténet hármas felosztásával szemben újabb kutatók a kettős felosztást részesítik előnyben, azzal a megokolással, hogy ez felel meg az evangélista koncepciójának: „A törvény és a próféták Jánosig tartottak, azóta az Isten országát hirdetik” (16,16). Keresztelő János üdvtörténeti határvonal, és ő maga még a régi korszakhoz, az ígéret idejéhez tartozik.
