Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Benczúr László: Kortárs teológusok. Küng, a vitatott katolikus
BENCZÚR LÁSZLÓ: KÜNG, A VITATOTT KATOLIKUS 53 mációs paradigma továbbélésének válságát nemcsak a pápai állam elvesztése jelzi, hanem a század elején kikényszerített „antimodemista eskü és az ötvenes években XII. Pius által elmozdított kiváló francia teológusok (pl. Teilhard de Chardin) sorsa, akiket később XXIII. János a II. Vatikáni Zsinat teológusaivá nevezett ki.” Ezzel máris a jelenkorba léptünk, Küng meghatározása szerint: a reformációs és a modern paradigma kapcsán történt katolikus mulasztások utólagos pótlásának korába. XXIII. János pápa (1958-1963) és a II. Vatikáni Zsinat (1962-69) elzárkózás helyett a nyitás, a dialógus és az ökumenizmus útjára tért. A jelen és a jövő alapvető kérdését így fogalmazza meg Küng: „vajon a XXIII. János pápa által kijelölt úton halad-e tovább a katolikus egyház a többi egyházzal ökuménikus egyetértésben - vagy visszatér a zsinatot megelőző középkori paradigmához, miközben olyan példát tart szeme előtt mint a lengyelországi, ahol se a reformáció, se a felvilágosodás nem tudott érvényre jutni?” 5. Az egyháztörténet nagy vonulatainak felvázolása után tér át Küng tanulmánya a modernista felvilágosodás paradigmáját felváltó posztmodern paradigma sajátos vonásainak elemzésére. Ez a változás - nézete szerint - nem felületi. Már az első világháború idején jelentkezett a modernizmus válságtüneteinek kíséretében. így az új paradigma megjelenésének kezdetét jelzi számára a teológiában Barth, Bult- mann és Tillich munkássága, a filozófiában pedig Heidegger, Jaspers és Bloch neve. Világpolitikailag a két világháború megrázkódtatásai után a posztimperializmus és a posztkolonializmus jelzi az új paradigma jelentkezését. A világ policentrikussá vált s erősödik a felismerés, hogy háború útján képtelenség megoldásra jutni. Úgy látja, hogy a modernizmus kreatív erői kimerültek, eszméi kérdésessé váltak, érvényesülésük a felszabadultság érzése helyett félelemmel tölti el az embereket. Ezt a félelmet a modern tudományosság felelőtlensége, az embert megbéklyózó technokrácia, a környezetünket tönkretevő ipar és a társadalmi feszültségek megoldására képtelen, formálissá vált demokrácia idézi elő. A posztmodern paradigma a modern kor racionalizmusának eszeveszettségéből, tarthatatlanná vált értékrendjéből keresi a kiutat. Küng szerint ezt a kiutat az „eine sich selbst transcendierende Aufklärung” (Az önmagát meghaladó felvilágosodás) biztosítja. Eszerint a posztmodernnek nem kell elvetnie a tudományt, a technológiát, az ipart és a demokráciát, hanem másképpen kell viszonyulnia hozzájuk. Az átrendeződést az eddigi materializmust felváltó posztmaterialista elvárások, normák, értékek és szükségletek idézik elő. Nem tűnik ki világosan tanulmányából, hogy megindult folyamatokra vagy még megvalósítandó eszményekre gondol, amikor az önmegvalósítás lehetőségeinek elmélyüléséről és kiszélesedéséről, a személyes kapcsolatok fokozódásáról, a környezet iránti érdeklődés és felelősség erősödéséről szól. Mindenesetre ezeknek az értékeknek a megjelenését fedezi fel a polgárjogi mozgalmakban, a felszabadításért és az emberi jogok érvényesítéséért jelentkező erőfeszítésekben. Ide sorolja a férfiak egyeduralmát áttörő női mozgalmat, a környezetvédőket, a békéért küzdőket és a vallásos megújhodás jelenségeit. Ez utóbbival behatóan foglalkozik. A vallás ugyanis megóv a modernizmus eszméinek, célkitűzéseinek romlásba vivő bálványozásától és egyengeti a posztmaterialista életszemlélet és életvitel útját. A posztmodem paradigma két feladatot tűz az egész kereszténység elé: önkritikusan kell tisztáznia a kereszténységen kívüli vallásokhoz való viszonyát, saját keretei között pedig az ökumenizmus határozottabb kibontakozását kell elősegítenie. Erőteljesen szorgalmazza Küng a vallások párbeszédét is. Nem azért, hogy egymást meggyőzzék, hanem azért, hogy egymást jobban megismerjék, s ezzel a népek
