Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Benczúr László: Kortárs teológusok. Küng, a vitatott katolikus
52 BENCZÚR LÁSZLÓ: KÜNG, A VITATOTT KATOLIKUS gyakorlatok, vallásos tevékenységek, hanem egyedül az Isten kegyelme és a belé vetett bizodalom igazítja meg az embert Isten színe előtt. Mindebből a keresztény ember szabadságának új megértése bontakozott ki, az individuum és a lelkiismeret újszerű értékelése. Az egyes ember egyházhoz és államhoz fűződő viszonya is megváltozott. A reformáció korabeli paradigmával kapcsolatban éles szemmel figyeli meg Küng, hogy a régi berendezkedés és gondolkodásmód válsága és az új felismerések jelentkezése mellett, müyen jelentős szerepet játszanak nem-racionális, pszichikus és politikai tényezők is. A régi és az új szembesülésekor sohasem lehet előre látni, hogy a régi paradigmának milyen elemei élnek még tovább, azokat mivel fogják helyettesíteni és mi marad belőlük továbbra is vitatott. Feltűnő határozottsággal értékel: ,A reformáció nem több és nem is kevesebb, mint az egyház és a teológia történetében olyan kopernikuszi fordulat, amelyet nem egy szent, hanem egy teológus idéz elő, aki azonban (amint ezt 500 évvel kiközösítése után maga Róma is megállapította) mélyen vallásos keresztény ember volt. Mivel Róma minden reformot visszautasított, elkerülhetetlenné vált az egyházszakadás.” Róma a tridenti Zsinaton „ellenreformációs, reakciós” paradigmával válaszolt a reformációra. Sajnálatosnak tartja Küng, hogy noha a Zsinaton megszüntettek több visszaélést és a reformáció néhány felismerését (pl. az egyedül kegyelemből és az egyedül hit által való megigazulás elvét) megpróbálták beépíteni a középkori paradigmába, egészében véve a középkori status quo (ante) helyreállítására törekedtek. „Trident óta mindinkább a római katolikus erődbe sáncolták el magukat az egyház ellenségeinek ostroma és évről évre növekvő tábora ellen, a középkori paradigma védelmezése érdekében.” Ez az „apologétikus és reakciós” magatartás érvényesült a 17. században már jelentkező újkori filozófia, természettudomány ellen, valamint az új állam és társadalomértelmezés ellen is. 4. Közben ugyanis új változásra került sor. A reformáció paradigmáját az újkori fel- világosultság paradigmája követte. Ezzel a paradigmaváltással foglalkozik Küng a legbehatóbban, mert akkor alakult ki a „modernség” fogalmának újkori értelme. Megértése nélkül aligha tisztázhatná később, hogy mit ért „posztmodem”-en. Mindenekelőtt kiemeli, hogy merőben másról van szó mint a reformáció paradigmájában, noha - és ezt némi iróniával jegyzi meg - éppen a lutheránusok sokszor a lutheri reformáció konzekvens folytatásának tekintették a 17. századdal kezdődő felvilágosodás korát, főleg az állam és a politika szekuláris értelmezése folytán. A 18. században, a haladás optimizmusával telített „fény századában”, már egészen nyilvánvaló, hogy a reformáció kulcsszavait új kulcsszavak váltják fel. Isten igéje helyett az ész, a hit megvallása helyett a vallási türelmesség, a reformáció helyett a felvilágosodás, mégpedig az amerikai és a franciaországi forradalomhoz, az emberi jogok deklarálásához vezető felvüágosodás az új jelszó. Kíméletlen őszinteséggel jellemzi Küng Róma magatartását az újabb paradigma- váltás korában. A protestánsellenességhez az antimodemizmus járult. Ekkor mondják ki pl. a pápai csalhatatlanság dogmáját, ekkor ítélik el az emberi jogok deklarálását éppúgy, mint a Biblia történetkritikai kutatását. Az első Vatikáni Zsinat az ősi egyházjogot a Codex iuris canonici-be dermeszti, a „papaiizmust maria- nizmussal” toldja meg. „Az egyházi hagyománnyal ellentétben a pápák olyan dogmákat fogalmaznak meg, melyekre semmiféle eretnekség nem kényszerítette őket. Ilyen a négy vatikáni „luxus-dogma” (J. H. Newman), közülük kettő a pápával (1870), a másik kettő Máriával (1854, 1950) foglalkozik.” A középkori, antirefor-
