Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Csepregi Béla: Az evangélizáció mai távlata
CSEPREGI BÉLA: AZ EVANGÉLIZÁCIÓ MAI TÁVLATA 45 Mostanában sokat beszélnek a meditativ és a bizonyságtevő, cselekvésre buzdító kereszténység különbségéről. Előbbi alatt az elmélyedő, csendes órákat beütemező, sokat imádkozó kegyes gyakorlatokat értik, az utóbbi alatt a fáradhatatlanul tanúskodó, térítő, ébresztő lelki irányítókat. Én nem akarom összehasonlítani a kettőt, pláne rangsorolni. Magamat sem merném azonosítani egyikkel sem. Csak eszembe jut egy régi kegyes ember tanácsa: „ha valakit Istenhez szeretnél vezetni, akkor először Istennek beszélj róla, s csak azután Istenről neki”. Az elmélyedő lelki életet gyakorló csoportok tagjai rendszerint kettesével, hármasával mennek el távoli országokba, leginkább a legszegényebbekbe. Amint kis lakóhelyet szereznek maguknak, annak legcsendesebb zugában oltárt állítanak betlehemi jászolbölcsővel és kereszttel, amely előtt imádkoznak. Nemcsak este - reggel, hanem nappal is. Közülük csak egy vagy kettő dolgozik, a második vagy a harmadik imádkozik. Általában, különösen is első időben a nép nyelvét se értik, de az együtt dolgozásban megismerik nyomorúságaikat, bajaikat, szegénységüket, amit az éppen imádkozó társ Isten előtt hordoz. Előbb sorstársak, ismerősök, majd barátok és testvérek is lesznek. Előfordul azután, hogy az imádkozok is szaporodnak, olykor a hívők is. El tudok képzelni olyan evangélizációs munkamegosztást, hogy valamely gyülekezetbe vagy területre hárman mennek el - nálunk is előfordult ekkora csoport -, s azután az egyik prédikál a templomban vagy az utcasarkon, a második hívogatja a népet az utcáról, a terekről vagy a pályaudvarokról (sokan ott alusznak mostanában), a harmadik pedig visszavonultan imádkozik a prédikálóért és a hívogatóért, meg azokért, akik a prédikációt vagy az arra szóló meghívást hallják. Sőt a harmadiknak talán el se kellene utaznia a színhelyre, előveheti otthon is a Bibliát és az imavezérfonalat, és imádságával bekapcsolódik a másutt folyó munkába. Istennél nincsenek áthidalhatatlan távolságok. Nagyon örülök mindig, amikor visszajelzést kapok az imavezérfonal kézbevételéről: „Használjuk ám a vezérfonaladat!” Csak az a gondolat foglalkoztat, hogy sokkal többen használhatnák. Sokkal többen és sokkal többet imádkozzunk! Ez a segítség az evangélizációban. És sokkal szélesebb körben, senkit ki nem hagyva hívogassunk. Nem szabad lemondani eleve senkiről se: a tömegekről, távoliakról, elbukottakról, hitüket vesztettekről se. Istennek igénye van minden emberre. Mindenki az ő teremtménye. Jézust is mindenki megváltására adta oda. „Azt tartjuk, hogy ha egy - Jézus Krisztus - meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15). Semmi indok nincs arra, hogy a „mindenki”-ből valakit is kihagyjunk. Hívjunk bárkit, bárhonnan, bármilyen messziről, bármilyen mélyről. A kereszt alatt van hely mindenféle ember számára. A ránk bízott üzenet is szól mindenki számára. Evangélizálni azt jelenti: szabadító, boldogító evangéliumot hirdetni. Örömhírt. A mennyei Atya szeretetét, mérhetetlen irgalmasságát! Jézust, keresztjét, a bűnösökért kiontott vérét, teljes bocsánatát. Van-e, aki nem szorul erre rá? Akinek ez nem oldja meg a legfontosabb kérdését? A szeretet az igazi segítés! „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek” (Róm 13,8). A szeretet késztessen, biztasson, bátorítson, segítsen bennünket evangélizálni. A szeretet fogja az egyházat is megújítani. (1990. március)
