Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Szentágothai János: Vallomás a lutheranizmusról. Hozzáfűzés (Veöreös Imre)
SZENTÁGOTHAJ JÁNOS Vallomás a lutheranizmusról Megigazulás kegyelemből, hit által Nemcsak Rómába, de Wittenbergbe is sokféle út vezet. Lapunk 1990/1-es számában olvashattuk egy szociológus, egy zenepedagógus, egy tanár és egy fizikus „útiélményeit Az orvosprofesszor neves útitársakkal, I. Kanttal és a kortárs M. MacKay pszi- chofiziológussal beszélgetett az úton. A reformáció és a protestantizmus központi problémája - Luther Mártonnál kétségtelenül és világosan kimondva - a megigazulás. Minden evangélikus vallású ember Luther Márton fogalmazásában és kifejtésében ismeri meg ezt a centrális gondolatot. Luther Márton mondhatta magáról: „Ego autem, qui me utcunque irrepre- hcnsibilis monachus vivebam... ” stb., azaz „én habár kifogástalan szerzetesi életet éltem, magamat az Isten előtt nagyon nyugtalan lelkiismerettel bűnösnek kellett éreznem, és egyáltalán nem bízhattam, hogy Istent kiengesztelhettem...” stb. - ezért tusakodott és főleg Pál apostol leveleiben kereste a kérdés megoldását. Végre megértette, hogy csak az Isten ingyen kegyelméből, a hit ajándékából igazulhat meg az ember. Ebből azután már logikusan következik, hogy a cselekedetek itt csak másodlagosak lehetnek. Melanchthon volt, aki a fogalmak: úm. megigazulás, hit stb. filozófiai igényű és jogilag is precíz definíciójával a lutheri tant világosabb alapra helyezte. Kálvin János sem fogalmaz eleinte másképpen az „Institutio religionis christia- nae” első kiadásaiban; csak utolsó, 1559. évi kiadásában lép annyiban tovább (XI. fej. 16.): ..„,Hic est fidei sensus..." stb. „Ez a hit értelme [adta észrevevés], amely által a bűnös megigazulásának birtokába jut, amennyiben az evangélium tanításából felismeri, hogy Istennel kiengesztelődött azáltal, hogy Krisztus igazsága közbelépéséből elnyervén a bűnbocsánatot, megigazult; és meggondolván, hogy a Szentlélek által történt újjászületése ellenére tartós megigazulása nem a jócselekedetben, melyre bármennyire is igyekszik, hanem egyedül Krisztus igazságán alapul.” Ezzel már megalapozást is nyert a predesztináció (eleve elrendelés) képzete. Érdemes lenne itt annak is utánajárni, hogy Kant Immanuel (1724-1804) hogyan viszonyul a megigazulás klasszikus protestáns teológiájához. A(z) (első) felvilágosodás szemléletével ellentétben az embert nem eredendően jónak, hanem antropológiai felismerésből a rossz iránti hajlammal ellátottnak véli (erre még utóbb visz- szatérünk). Az „eredendő bűn” teológiai képzetének kritikájában odáig megy, hogy az Isten kegyelmének jelentőségét radikálisan leértékeli; Jézus Krisztust erkölcsi példaképpé redukálja. Habár, amint erre még rátérek, az „eredendő bűn” fogalmát én is gyökeresen átértékelendőnek vélem, apostoli hitvallásunk Kant felfogásával itt kibékíthetetlen ellentétben van. De ha már a lutheri „megigazulás” gondolatát tettük gondolatmenetünk központjává, nem árt a predesztináció képzetével szembenéznünk. Szokványos logika számára az okfejtés kényszerítő: Ha Isten mindentudó, előre tudja mindegyikünk
