Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Benkö László: A soproni Magyar Társaság 1790-1990
BENKŐ LÁSZLÓ A soproni Magyar Társaság 1790-1990 A krónikások bátorítják ma a reménykedőket, hogy nem kell mindent legelőiről kezdeniük. A néhányák ifjúkori emlékeiben élő baráti körök, kávéházi törzsasztalok, társaságok feléledni látszanak. Ahogy a 200 éves évfordulóról történő megemlékezés is jó ürügy lehet az újrakezdéshez. Senki sem maradhat közömbös, ha megszokott környezetéből és életrendjéből kiragadva, valamilyen oknál fogva merőben új világban, idegen emberek között kell folytatnia életét. Egy tizenkét éves gyermek lelkében meg éppenséggel mély nyomot hagy egy ilyen megrázkódtatás. Márpedig ez történt 1782-ben azzal a fiúcskával, aki szemhatárnyi falujából városi kőrengetegbe csöppent, ahol nemcsak a házak és utcák, hanem az emberek is ismeretlenek voltak, méghozzá idegen nyelven beszéltek. Nem csoda, ha az első percek élménye nyomán kétségbeesetten fakadt sírva. Évtizedekkel később visszanézve, mindezt közvetlen őszinteséggel beszéli el a történet hőse: Kis János szuperintendens, költő és műfordító, Kazinczy Ferenc barátja és Berzsenyi Dániel költészetének fölfedezője.1 1770. szeptember 22-én született a dunántúli Szent-Andráson, a Rábaköz déli részén. Itt, a Festetich birtokon élő jobbágyszülők hét gyermeke közül harmadik volt. Vadosfai tanítója - a fiúnak és főleg a magyar művelődésügynek szerencséjére - már a kisiskolás gyermekben fölismerte a rendkívüli tehetséget. így „mihelyt Vadosfán a deák nyelv elemeit néhány hetek alatt” valamennyire megtanulta2, a soproni líceum diákja lett. Neves és lelkes tanítómestereinek útmutatása és példája, valamint egy másik vadosfai diákkal, Németh László nemes ifjúval kötött elvál- hatatlan barátsága, főleg persze ösztönös tudásszomja és buzgó hazafias érzése arra késztette a jeles diákot, hogy minél hamarabb, minél többet merítsen a tudomány forrásvizéből. Tanárai segítségével a két jóbarát versengve olvasta, tanulta a hozzáférhető műveket, magyarokat, deákokat, németeket, később önszorgalomból francia, olasz, angol, spanyol könyveket is. Fogékony ifjú lelkűk természetesen nem maradt érzéketlen azokkal a nemzeti törekvésekkel szemben, melyek a 18. század végi magyar életet jellemzik, s melyekben - mint közismert - a politikai és vallási szabadságmozgalmak szorosan egybefonódtak a magyar nyelv és irodalom megújítására irányuló szándékokkal és kísérletekkel. A változásoknak és reformoknak az élet minden területén érzékelhető akkori közóhaját részletesen feltárta a magyar művelődéstörténet. Mindez hozzánk, 20. század végi utódokhoz értelmileg, érzelmileg sokkal közelebb áll, mint a közben eltelt kétszáz év nemzedékeihez bármikor. Nem meglepő az az ifjú lelkesedés, mellyel Kis János a korabeli irodalmi élet egyik képviselőjéhez: Péczeli Józsefhez, a Mindenes Gyűjtemény szerkesztőjéhez
