Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Szelényi Iván: Pontosító jegyzetek totalitarianizmusról és demokráciáról
SZELÉNYI IVÁN Pontosító jegyzetek totalitarianizmusról és demokráciáról Ha a világban a helyét kereső ember alatt meginog a föld, jövőt kereső igyekezetében átértékelődik a múlt. A biztos fogódzókat vágyva „túláltalánosító ítélkezésre”, „túlrajzolt jelenképre” hajlamosítja. A tényeket társadalmi mozgásokkal összevető szociológust nem tévesztik meg a változások provokálta magatartásformák. Hazánk s a többi közép-európai társadalom 1989-1990. évi változásait a publicisztika többnyire, mint a „totalitarianizmusból demokráciára” való átmenetet jellemzi. Az ideológiai értékelésre nem vállalkozó, feladatául az elemzést választó szociológus számára e megállapítás nem tűnik igaztalannak, de valamelyes pontosításra azért szorul. Tény, hogy a drámaian rövid idő alatt a régió egészében a korábban hatalmi monopóliumot élvező kommunista pártoknak többpártrendszerű parlamentáris választásokon kellett megmérettetniük, melynek során az esetek nagy többségében igencsak könnyűnek találtattak. Ennek ellenére, különösen a kádárista államszocializmusnak totalitarianizmusként, valamint az 1990 nyarán a régióban működő társadalmaknak demokráciaként történő leírását túlrajzoltnak vélem. Ebben a képben az általam ismert tényékhez képest a múlt túl sötétre, a jelen túl derűsre sikeredett. Pontosításra nemcsak a tudományos pedantéria ösztönöz, hanem a társadalmi, állampolgári felelősség is. Közelebbi-távolabbi múltunk túl. radikális, forradalmi pátoszra emlékeztető túlbuzgalommal történő elvetése s a mának apologetikus igazolása vezethet túláltalánosító ítélkezésre a volt „kommunisták”, vagy „kollabo- ránsok” felett. Akadnak máris, akik „fejeket követelnek”, méltatlankodnak a korábban vezető pozícióban lévők pozícióban maradása miatt (nem mindig mérlegelve kellőképpen az e pozíciókat betöltők s helyükbe lépni vágyakozók szakmai kompetenciáját), de akadnak még olyanok is, akik a „múlt rendszerbeli” érdemeikért elnyert magas nyugdíjat vagy kényelmes lakást is legszívesebben elvennék az elmúlt évtizedek privilegizáltjaitól. Már-már az 1945-1953 közötti évek forradalmi múlt-tagadásának a megismétlődését véli felismerni az ember. Aggaszt, hogy a társadalmi változás túlzott indulatosságában ismét elveszik egy egész generáció (ebben az évszázadban már vagy harmadszorra: először az 1918-1919-es forradalmiellenforradalmi csatározásokat követően s zsidóüldözések következtében, másodszor 1945 után s most harmadszorra). Szüleim generációjára gondolva, azokra, akiknek az élete a második világháború alatt vagy után 40-50-évesen derékba tört, nemcsak morális érzékem tiltakozik valamely újabb tisztogatási hullám ellen, hanem azt társadalom-ökonomiailag is elhibázottnak gondolnám: nem engedhetjük meg magunknak, hogy tehetségeket elveszítsünk. Annyi nyomorúsággal küszködő társadalmunk csak akkor tud kilábalni jelen válságos helyzetéből, ha minden talentumot a lehető leghatékonyabban használ fel, a múlt kontraszelekcióit korrigálja, de nem helyettesíti azt egy új, politikai, világnézeti megfontolásoknak, vagy netán éppen a származásnak bármiféle szerepet tulajdonító kontraszelekcióval. Fontos tehát, hogy a múltunk emlékezete pontos legyen. E kollektív múlt egyéni múltunk is: azok közülünk, akik már a 40-en túl vagyunk bizony életünknek nagyobb részét az államszocializmus rendszerében éltük le. Forradalmi korszakváltások gyakori betegsége persze az amnézia, életrajzok újraíródnak, elfeledjük 5-10-
