Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Andorka Rudolf–Fasang Árpád–Liska Endre–Sólyom Jenő: Vallomások a lutheranizmusról
10 FASANG ÁRPÁD: VALLOMÁS A LUTHERANIZMUSRÓL sába vett. Beíratott a zeneiskolába és négy esztendőn át fizette értem a tandíjat, amikor az nem is volt valami kis összeg. De én ezt csak évek múlva tudtam meg. O tette lehetővé számomra, hogy én legyek a gyülekezet orgonistája. Négy esztendőn át - oklevelem megszerzéséig végeztem ezt a munkát. Ezért a Tanítóképzőben tandíjmentességet kaptam. Rengeteget tanultam e négy esztendő alatt. De ez a munka nemcsak zenei kibontakozásomat segítette, hanem hitben való érlelődésemet is. Hogy úgy mondjam, hivatalból részt vettem minden istentiszteleten, minden gyülekezeti alkalmon. Rengeteg igehirdetést hallottam. Életem eme érzékeny korszakában csak úgy szívtam magamba az Ige mondanivalóját. Ebben nemcsak annak volt nagy szerepe, hogy a miskolci gyülekezet nagynevű lelkésze - Duszik Lajos esperes úr - kiváló szónok volt, hanem az is, hogy a különféle ökumenikus istentiszteleteken olyan kiváló igehirdetőket hallhattam, mint Baltazár Dezső református és Józan Miklós unitárius püspök. Megnyilatkozásaikban nem evangélikus hitemben ingattak meg, hanem azt jelezték számomra, merre van felfelé. Külön szerencsét jelentett számomra, hogy tanítói oklevelem megszerzése után nyomban - 1931 szeptemberében - az orosházi evangélikus egyházhoz kerültem kántortanítónak. Ez azért számított kivételes szerencsének, mert bár negyvenhetén végeztünk, de csak ketten helyezkedtünk el szeptemberig. Jó helyre kerültem. Ez volt akkor - és talán ma is az - a legnagyobb magyar evangélikus gyülekezet. Ez a „nagyság” előnyt jelentett, de veszedelmet is hordozott magában. Mindenképpen előnynek számított, hogy itt nem voltunk kisebbségben. De annak a veszélye is fennállott, hogy elbizakodunk. Hamarosan rádöbbentem arra, hogy egy gyülekezet hitbeli elmélyülése nem nő a hívek sokaságának arányában. Én a kevesebbekhez, a „nem csak vasárnapi evangélikusokhoz” húztam. Ehhez a lehetőséget a Keresztyén Ifjúsági Egyesületben találtam meg. Két, nálam egy generációval idősebb kollégám buzgólkodott ebben a szervezetben. A rendszeres bibliaórákon kívül a népfőiskoláig minden széppel, jóval foglalkoztunk. Még zenekarunk is volt. A zenekar gerincét két idősebb kollégám - Tóth László, Orbán János - és jómagam adtuk. A többieknek mindig olyan szólamokat írtam, hogy azok már a minimális technikai fokon játszhatók legyenek. A zenekar így is pezsgést vitt szervezetünk életébe. Tevékenységünk lényegét az Isten igéjével való foglalkozás adta. Eleinte meglehetősen szemérmesen foglalkoztunk az igével, félvén attól, hogy majd otthagynak minket, de ezek a fiatal fiúk hamarosan megszégyenítettek minket óvatoskodásunk miatt. Meg kellett tapasztalnunk, hogy „Az Úr csodásán működik...” Többek között úgy is, hogy a fiúk hite - de a vezetőké is - egymás hitén keresztül erősödött. így Isten és ember közti „munka- megosztásban” egyre kevesebb lett az emberi jószándék, és egyre több - azután minden - Isten műve lett. A hit közösségformáló erejét igazán itt tapasztaltam meg. De úgy látom, ez másokkal is így volt. Ez bennem úgy formálódott, hogy egyre többet kaptam, mint amennyivel én járultam hozzá ennek kialakításához. De azt is tapasztaltam, ez másokkal is így volt. Hogy ki, mennyit kapott ettől a közösségtől, arról nyilatkozni nincs jogom, de hogy én sokat kaptam az akkor érettségi előtt álló Csepregi Bélától, azt mindig magamban hordozom. Utólag látom, hogy hitbeli érlelődésem szempontjából müyen jelentősek voltak azok a konferenciák, amelyeken a harmincas években részt vettem. Azok időrendi sorrendjére már nem emlékszem. De tudom, hogy voltam Aszódon, Máriabesnyőn, Rozsnyón, Szolnokon, Nyíregyházán. Ezekre az alkalmakra mindig valami hiányérzet sodort. És mindegyik jó alkalom jó erőforrás volt számomra. így felfegyverkezve kerültem 1931. szept. 1-ével a Szarvasi Evangélikus Tanítóképzőbe. Annak előbb
