Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Andorka Rudolf–Fasang Árpád–Liska Endre–Sólyom Jenő: Vallomások a lutheranizmusról
FASANG ÁRPÁD: VALLOMÁS A LUTHERANIZMUSRÓL 11 tanára, majd igazgatója lettem. Nagyszerű tanáraink és kitűnő növendékeink voltak. Ezt fél évszázad távlatából is látom. De erről győznek meg azok az osztálytalálkozók is, amelyekre rendszeresen sor kerül. Sokszorosan kellett arról meggyőződnöm, hogy a pedagógia hosszú lejáratú befektetés. Nem szabad minden tanév végén - vagy éppen félévenként - mérleget készítenünk. Ránk csak az tartozik, hogy szórjuk két kézzel a magot. A termés számbavétele, vagy éppen az eredményeknek a magunk sikerei gyanánt való elkönyvelése, csak megtéveszthet minket. Azt nem tudom, hogy ottani működésem kinek volt áldás, kinek ártalom, de azt tudom, hogy számomra - minden történelmi nehézség ellenére - életem legszebb korszaka volt. Ebbe beleértem azt is, hogy az iskola államosítása szétszórt minket. De Isten áldását kell látnom abban is, hogy amit számomra bizonyos tényezők büntetésnek szántak, áldás lett belőle. Mint annyiszor, most is megszégyenülten kellett tudomásul vennem, hogy annyira szorítottam a markomban két krajcárt, hogy ha Isten egy forintot szánt nekem, akkor kénytelen volt a kezemet kicsavarni. És üyen tapasztalatok után is sokszor azon kapom magam rajta, hogy nem merek üres tenyérrel járni. Ezt a hamis biztonság utáni vágyat bizony mindmáig le kell küzdenem magamban. Pedig nyüván ez jelentené számomra, hogy,.lutheránus” lettem. így vallomásom befejezéseként is csak azt tudom mondani: ...„én nem gondolom magamról, hogy már elértem...”, és ezt nem valami álszeméremből mondom, hanem azzal a hittel, hogy: ,Az én lábam szövétneke a te igéd.” Nem reflektora, hanem csak pislákoló fényecs- kéje, amely azonban mindig elgendő a következő lépés megtételéhez. Lutheránus mivoltomban most itt tartok. id. Fasang Árpád zenepedagógus A lutheranizmus magatartásforma is Lutheranizmus mindenekelőtt azt jelenti nekem, hogy Luther Márton fogalmazta meg számomra a keresztény hit summáját: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az én Uram, aki engem, elveszett és elkárhozott embert megváltott, vagyis minden bűntől és az ördög hatalmától megszabadított, nem arannyal, sem ezüsttel, hímem az ő szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek.” A második hitágazat magyarázata a Kiskátéból így maradt meg az emlékezetemben, és úgy érzem, hogy ezekből a sorokból nemcsak a teológus Luther szól hozzánk, hanem a költő Luther is: a hitismereteket közlő katekizmus hangvétele líraivá válik, amikor Jézus Krisztusról beszél. A lutheránus hagyomány követi ebben a reformátort. Régi énekeskönyvünk a .Jézus iránti szeretet” címen foglal össze egy sor koráit (az új énekeskönyv tartózkodóbban fogalmaz: Jézus-énekek), amelyek szövegéből hosszan lehetne idézni a Megváltó iránti ragaszkodás szebbnél szebb példáit. Én ezt az érzelmi töltésű hitet tekintem a lutheranizmus legjellemzőbb vonásának, amelynek legméltóbb kifejezési formája az „ötödik evangélista”, Bach János Sebestyén zenéje. Bizonyára ezt a gondolatot fejezi ki a Deák téri templom falán elhelyezett két dombormű is: az egyik Luthert ábrázolja, a másik Bachot. A lutheranizmus ugyanakkor magatartásforma is, amelynek két sarkalatos pontja van, a protestáns lelkiismeret és a protestáns nyitottság. Ennek a magatartásformának a wormsi birodalmi gyűlés előtt álló Luther a megtestesítője, amikor arra a felszólításra, hogy vonja vissza tanítását, így válaszol:, Jla nem győznek meg a Szent
