Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Andorka Rudolf–Fasang Árpád–Liska Endre–Sólyom Jenő: Vallomások a lutheranizmusról
FASANG ÁRPÁD: VALLOMÁS A LUTHERANIZMUSRÓL 9 vagyok, és kik befolyásoltak abban, hogy eme elkötelezettségnek tőlem telhetőén eleget is tegyek. Már evangélikussá való megkeresztelésem sem ment simán. Krakkóban születtem, édesanyám - és egész rokonsága - római katolikus volt, csupán az apai ág volt evangélikus. De ha életem későbbi szakaszára gondolok, a mi családunkban emiatt sohasem támadt viszály. A vallási türelem - a lutheranizmus egyik jellemzője - számomra mindig természetes volt. Ebben az sem zavart, hogy édesanyám az „Üdvöz légy Mária...” imádságra is megtanított. 1918-ban kerültem Újdiósgyőrben iskolába. Az első elemiben nem tanultam hittant. Újdiósgyőrben, sőt a Diósgyőr-Vasgyárban sem volt akkor evangélikus lelkész. Mivel kötelező volt a vallásoktatás, engem a református hittanórákra osztottak be, 1919-ben pedig sehol sem volt hittan tanítás. Még a tanítás előtti imádságot sem mondhattuk el. (Atyánk, add ránk áldásodat, Hogy jól töltsük el napodat...) A D3-IV. elemi iskolai osztályt a vasgyári elemiben végeztem. Itt már tanultam hittant. Diósgyőrből járt át Nemes esperes úr és tanított minket. Természetesen ez a hitoktatás nem órarend szerint folyt. Lehetetlen volt ugyanis az, hogy a mi hittanóránk időpontja egybeessék a más felekezetű gyerekek hittanórájával. Akkor kezdtem érzékelni, hogy evangélikusnak lenni, az valami „más”. Ennek a „másnak” tudata csak elmélyült a gimnázium alsó négy osztályában. 1922 szeptemberében ugyanis a Miskolci Református Gimnáziumba kerültem, ahol az órarendi nehézségek miatt az evangélikus tanulók hittanórája mindig délutánra került. Alig voltunk néhányan. Utólag látom, nem lehet véletlen, hogy ez a kis csapat - anélkül, hogy ezt megszerveztük volna - csak úgy magától egy életre összeforrott. Raisz Iván és Lajos Árpád tanulmányai végeztével az Evangélikus Tanítóképző tanára lett, Megyer Lajos a lelkészi pályát választotta, Rezessy Lászlóval mindmáig ápoljuk a barátságot, sőt az evangélikus egyházi zene terén együtt munkálkodunk. Valahogy ösztönszerűen alakult ki bennünk az az érzés, hogy kevesen vagyunk, összetartozunk, evangélikusok vagyunk. E hovatartozásom tudatát rendkívül erősítette bennem a konfirmációra való felkészülésem. Erre 1922-ben került sor. Akkor már volt a vasgyári gyülekezetnek lelkésze. Vietorisz László volt az első lelkész. Mély hite, puritán élete valamennyiünkre mély benyomást tett. Valahogy úgy esett, hogy az ünnepélyen a konfirmandusok nevében én kértem a gyülekezetét, hogy vegyenek fel minket a gyülekezet tagjai sorába. Talán életemnek ez volt az a fordulópontja, amikor vüágossá vált előttem, hogy evangélikus hitünkben milyen hagyományokat hordozunk, ezek mire köteleznek, és hogy jó szándékaink megvalósulásához honnan kaphatjuk az erőt. 1926-ban kerültem a Miskolci Evangélikus Tanítóképzőbe. Itt olyan közegbe kerültem, amely ébredező hitemet csak elmélyítette. Nagyszerű tanáraink voltak. Csak hálával tudok rájuk gondolni. Nem csak evangélikus tanulók jártak ide, sőt mi voltunk kevesebben a más felekezetűekhez képest. De tanáraink vallási türelme a más vallásúakat is megragadta. Rám Becht József tanár úr hatott leginkább. Nagyszerű muzsikus volt. Több hangszeren is játszott igen magas fokon. Megtörtént, hogy a Waldbauer - Kerpely vonósnégyes hangversenyt adott Miskolcon. A brácsásuk azonban megbetegedett. Úgy volt, hogy a koncert elmarad, de a hangverseny rendezőjének eszébe jutott, hogy Becht tanár úr nagyszerűen brácsázik. A rendező fel is kérte Becht tanár urat, segítse ki a vonósnégyest. Tanár úr ezt vállalta, és nagyszerűen oldotta meg a feladatát. Becht tanár úr rendkívül széles látókörű ember volt. Nem véletlen, hogy sok iskolatársamnak ő volt a mintaképe. Én személy szerint is nagy hálával tartozom neki. Amikor a képző első évfolyamát elvégeztem, elvesztettem édesapámat. Becht tanár úr - valamennyien csak Jóska bácsinak tituláltuk - pártfogá
