Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 83 olyan, mint a hangzó igehirdetés. A leírt igehirdetésekhez, amiket most itt olvasunk, oda kell képzelni Madocsai Miklós jellegzetes hangját, mozdulatait, egész lényét. A hit ma is hallásból van elsősoran, az igehirdetés hallgatásából jön. Ezek az írások nem dolgozatoknak készültek, nem elhangzó szavaknak (az angol homiletikában van erre egy szak- kifejezés: oral writing). A szavak nem véletlenül kerülnek egymás mellé. Ott a helyük, csak ott, ahol éppen állnak, oda valók. Anélkül, hogy tele volna tűzdelve idézetekkel a szövege, érezzük, szereti a verseket. Mi az ars homiletikája, igehirdetési iránya? Valószínűleg ugyanaz, mint Jánosé, az evangélistáé, aki azt írta evangéliuma végén: „ezek azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen”. Igen, Madocsai Miklós minden prédikációjával hitet akar ébreszteni vagy megtartani, és azt akarja, hogy ebben a hitben életünk legyen és bővöl- ködjiink. Jézus Krisztus-centrikusak ezek az igehirdetések. A kulisszák valósak. Egy gyakorló lelkipásztor megfigyelései a mai életről. Nem a regényirodalomból és nem is az újságok lapjairól idéz, hanem abból az életből les el vonásokat, amit ismer otthon és mások otthonában. Aránylag kis körben mozog, de ott otthonosan. Azt érezzük, aki itt beszél, annak igaza van. Éppen az egyszerűségben rejlik varázsereje. Bonyolult világunkban, komplikált élethelyzetekben egyszerűnek lenni és maradni: jótett. Egyszerűvé és átlátszóvá tenni: segítség. A puritánságig egyszerű stílusa csak eszköz ahhoz, hogy ez a művelet végbemenjen. Ilyen egyszerű az élet? Ilyen egyszerű a kereszténység? Igen, ilyen egyszerű. Az egyházi esztendőre koncentrál. Merészség ez, mert az emberek zöme ma nem ebben él. Madocsai különben témásan prédikál, nem homíliaszerűen, minden verset vagy kifejezést végiganalizálva, hanem egy-egy témát ragad ki, s meri a többit hagyni: most erről, csak erről van szó. Az egész Bibliában mozog, miközben egy textusról prédikál. Ezért gyakran jelentős bibliai ösz- szefüggéseket fedez fel. Személyhez szóló a mondanivalója. Néha túlságosan is individuális, mintha nem az egész egyház közösségében gondolkodnék, mintha mindig lelkipásztori beszélgetést folytatna. Szavai nem magas szószékről szólnak, inkább az asztal másik oldaláról. Nem ígér világméretekben megoldásokat, de amit mond, az használható, az egyes ember életében, s nem is egy személy életében csupán, hanem a gyülekezet minden tagja életében. Huszonhat évvel ezelőtt, 1962 nyarán, néhány esztendővel disszertációm megírása előtt 10 kérdést intéztem 25 lelkész kollégához. Húsz válaszolt. Olyanoknak írtam, akikről tudtam, komolyan veszik az igehirdetést. Akkor a kérdőívet elküldtem Madocsai Miklósnak is. Abban az időben ő éppen rendelkezési állományban volt. Még nem adta fel a reményt, hogy valaha újra szószékre áll, pillanatnyi helyzetét így jellemezte: „Remélem, és ezt kérem Istentől, hogy jelenlegi állapotom ne igehirdetésem deformációját, hanem reformációját jelentse.” Néhány mondatot hadd idézzek soraiból. „ ... az evangélikus szószék világfórum legyen akkor is, ha öt nénike ül alatta. Az ismert ellenérvek ellenére is vallom ezt... Igehirdetésünk tartalma Krisztusra mutatás legyen. Olyan egyszerűen, ahogyan egy társaságban bemutatjuk barátunkat, akit a többiek nem ismernek. Az igehirdetés perszonális jellege nemcsak abból adódik, hogy személy mondja személynek, hanem elsősorban abból, hogy személyről szól. Róla, aki az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit... Igehirdetésünk szándéka segítségnyújtás legyen. Ezzel a belső céllal menjünk a szószékre: segíteni szeretnék most nektek.” Egy beszélgetés során Madocsai Miklós azt mondta nekem: „A szószékről lefelé jövet az én lépcső-imádságom így hangzik: Uram, bocsásd meg ezt az igehirdetésemet is.” Tudom, hogy remegve, izgalommal készül ma is, több évtizedes gyakorlat után is. Tudom, hogy gyakran tartja erőtlennek szavait, és elégtelennek mondanivalóját. Mi, akik szeretjük őt és szívesen hallgatjuk, örömmel olvassuk, hálát adunk, hogy ilyen is van közöttünk. Hafenscher Károly
