Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Kulturális figyelő
90 Kulturális figyelő kozása - nagyrészt kézírással - egyaránt helyet kapott a kötetben. Dobos Marianne áldozatkész szerkesztői közreműködésének és Barabás Ferenc könyvtervének köszönhetően ugyanis olyan szemet is gyönyörködtető albumot vehetünk kézbe, amely hívőknek és felekezeteken kívülieknek egyaránt segítségül szolgál akár az eligazodásban, akár újabb, tisztázó szándékú kérdések fölvetésében. A figyelem reflektorfényének ugyanis különböző oldalról kell megvilágítania a szoborrá nemesült személyiséget, hogy az élőt is meglássuk benne; a tisztelet és hála szavai akkor csengenek őszintén, ha a kiáltó vagy tétova kérdések is hallatszhatnak. Balassi Péter idézi Pilinszky egyik kedves mondását Simone Weiltől: „A hazát csak részvéttel szabad szeretni.” Erre is tanítja nézőit-olvasóit ez az ökumené szellemében összeállított csodaszép emlékkönyv, melynek várjuk folytatását, hiszen Schéner száz rajza Rákócziról ismét ihletet adhat íróknak, gondolkodóknak és a képek nézőinek egyaránt. Ugrin Aranka Széljegyzet két filmről BÁL (rendező: Ettore Scola). Nagyon ritkán látható, már csak utánjátszó mozikban. Egy sző nem hangzik el benne. Nem pantomim! Metakommunikációs film. A rendező a szereplők beszéd nélküli játékával, mozdulataival s az ezeket kísérő zenével tulajdonképpen az élet férfi-női aspektusait mutatja be lenyűgöző erővel. Helyileg Franciaországban, a világháború előtt, alatt és után játszódik a darab. Az időbeliséget a mindenkor aktuális, a korra jellemző, az egész világon ma is ismert dallamok jellemzik elsősorban. S amit mond, az bámulatba ejt, rádöbbent, felismertet: magunkra, egymásra, férfiakra, nőkre, életre és halálra. Csupán ennyiről szól a film. RAIN MAN (rendező: Barry Levinson). A filmben két testvér felnőtt korban történő és érzelmeket fakasztó találkozásának vagyunk tanúi, az egyik testvér autista beteg. Nem vígjáték, mégis sokat nevetünk közben. Miért is? Mert ha jól meggondoljuk, az autista itt valamiképpen nekünk, „normálisoknak”, „egészségeseknek” a karikatúrájaként jelenik meg. Életrendje mereven programozott, szokásaihoz akadályt nem tűrően ragaszkodik. Mikhez is ragaszkodik? Nem ismerünk egyben-másban saját ragaszkodásainkra? Hogyan kell elkészíteni az ételt ? Csakis úgy, ahogy ő ismeri és szereti. Milyen napokon szabad és kell a megfelelő ételt fogyasztani? Ahogy azt valami korábbi rituálé szerint elfogadta. Mikor vezet autót? Kedden szokott autót vezetni. Máskor nem. Hol kell állnia az ágyának? Az ablak előtt ilyen és ilyen távolságra. Este televíziót néz. Minden körülmények között és elmaradhatatlanul. Olyannyira, hogy utazás közben be kell kérezkedniök egy ismeretlen házba a folytatásos tévéfilm megnézésére, máskülönben a beteg törne, zúzna. Es így tovább. Csuda jót mulatunk rajta. Rajta? Magunkon. Varga Ilona Miért protestánsok a szabadegyházak? Mi az, hogy protestáns? - kérdezte nemrégen egyik fiatal barátom. Akkor döbbentem rá, hogy egy közhasznú idegen szó a szemünk láttára elveszítette jelentését. Ma, megújuló, mozgással telítődő világunkban ismét életet, tartalmat kell adni a szavaknak. Ennek a szónak is. Ezt a feledatot tűzte ki önmaga elé a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület is. „A Krónika” 1. számában Szűcs Ferenc írt erről okosan elemző tanulmányt, ami alapja volt a köz- művelődési egyesület teológiai és bölcseleti szakosztálya első ülésének. Itt is kiderült, hogy a teológusok előtt is hovatovább elhomályosodik ennek a szónak igazi tartalma, jelentése. Ezért hát meg kell kérdezni önmagámtól, önmagunktól is: protestánsok-e a szabadegyházak? A közművelődési egyesület alapítását hírüladó szándéknyilatkozat igennel válaszolt erre a kérdésre, amikor ezt írta; „Amikor protestantizmusról beszélünk, akkor a reformátusokon és evangélikusokon kívül természetesen ideértjük a szabadegyházak tagjait és az unitáriusokat is.” Az én válaszom is igen, de úgy gondolom, teológiai önbecsülésünk arra kötelez, hogy magam és mások számára megindokoljam válaszom. A szabadegyházi gyülekezetek a XVIII. század szülöttei, de indulásuktól fogva a reformáció örököseinek, továbbfolyta’tóinak tudták magukat. A Luther és Kálvin, Melanchthon és Béza ál
