Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Pomogáts Béla: A nyugati magyar irodalom
POMOGÁTSBÉLA A nyugati magyar irodalom A nyugati magyar irodalom (nevezik emigrációs irodalomnak is) nagy történelmi kataklizmák eredményeként született. A második világháborút követő évtizedekben — közvetlenül a háború után, a „koalíciós korszak” alkonyán vagy 1956 késő őszén számos magyar író telepedett le, illetve kezdte el írói pályáját a nyugati világ országaiban. Irodalmi csoportosulások, folyóiratok és könyvkiadók léptek színre, igen tagolt, szüntelenül alakuló és eredményekben is gazdag irodalmi élet született. Ennek az irodalomnak lényeges jegye, hogy a „diaszpóra” nehéz körülményei között működik, s ezek a körülmények csak igen nagy áldozatok árán teszik lehetővé az állandó intézmények kifejlődését. Ez a helyzet okozza, hogy noha szinte állandóan alakultak ilyen intézmények — egy könyvészeti felmérés közel ezer nyugati magyar folyóiratról és lapról tud —, csak igen kevés volt képes arra, hogy tevékenységét állandóvá tegye. Az irodalmi folyóiratok és könyvkiadók igen nagy többsége gyorsan elvérzett az emigráció mostoha viszonyai között. A nyugati magyar irodalom a legkevésbé sem alkot egységes, homogén tömböt, politikai színképe is igen nagy változatosságot mutat. Képviselői között megtalálhatók a két világháború közötti irodalmi konzervativizmus hívei, a Nyugat mozgalmának egykori tagjai, a „harmadik út” politikáját hirdető népi írók, a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, sőt az egykori kommunisták, mint ahogy természetesen annak is különleges szerepe és jelentősége van, hogy ki mikor — 1945-ben, 1948-ban vagy 1956-ban — hagyta el az ország területét. Emellett számtalan olyan magatartás-változat tapasztalható, amely meghatározza a nyugati világban élő magyar író és a szülőhaza viszonyát: akadnak jelentékeny írók, például Márai Sándor, aki mindmáig távol tartja magát a hazai szellemi élettől, s akadnak, például Cs. Szabó László vagy Határ Győző, akik helyet találtak ebben az életben, legalább műveikkel, amelyek természetesen a magyar irodalom elidegeníthetetlen értékei. Kétségtelen, hogy az utóbbi másfél évtizedben — részben az Anyanyelvi Konferenciák keretei között kialakult párbeszéd hatására, részben a hazai és a nyugati magyar irodalmi élet szervesebb kapcsolatainak következményeként — azok váltak a nyugat-európai és tengerentúli magyar szellemi élet hangadóivá, akik a kölcsönös megértés, az együttműködés fontosságát hirdetik. Még akkor is, ha máskülönben erős bizalmatlansággal és bírálattal szólnak a magyarországi politikai berendezkedésről s ennek következményeiről. Különösen az emigráns irodalom „derékhada”, az úgynevezett 56-os nemze-
