Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ Dr. Nagy Gyula: Az egyház kincse Igehirdetések és teológiai tanulmányok 1944—1988 Budapest 1988. Evangélikus Sajtóosztály A szépen csengő cím tetszetős kiállítású és gazdag tartalmú könyvön olvasható. Az előszó nem hagy bizonytalanságban, hogy az egyház kincse nem valaki vagy valami más, hanem csakis „az Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma”. A két évszám 44 évet ölel át, s ezzel utal arra, hogy életműből készült a válogatás. Nem időrend szabja meg az egyes írások egymásutánját, hanem egy belső logika. Két olyan írás áll az első részt alkotó igehirdetések élén, mely a legmagasabb szószékekhez kapcsolódik: karácsonyi igehirdetés a rádióban és húsvéti vezércikk az Evangélikus Életben. A második részt, a teológiai tanulmányokat — és egyben az egész válogatást — az 1982-ben elmondott püspöki székfoglaló zárja. Időrendben nem ez az utolsó, de a besorolás szerint a kötet koronájának tekintendő. A tizenhat igehirdetés közül kilenc már a püspöki szolgálat idejéből való. Ez az arány vallomás is ennek a szolgálatnak az értelmezéséről éppúgy, mint a kényszeréről, hiszen három a temetési igehirdetés (Riesz György, Szabó József és Káldy Zoltán felett). Az igehirdetések felépítése világos, kidolgozása gondos, tartalma evangéliumi, hangja egyszerű, s mindegyiken átsüt valami tanáros jelleg. A teológiai tanulmányok (21) négy csoportban következnek: dogmatika (8), etika (7), egyház és világ (4), a jövő horizontja (2), és egy kivétellel mind megjelentek már hazai szaklapjainkban, mégis érdemes újra is elolvasni őket. A köteten meglátszik a lelkésznemzedékek sorát tanító professzor gondos keze: a megértést nem akadályozzák, inkább segítik a jegyzetek, bibliográfiai utalások. Mégsem a lábjegyzetek tanúskodnak a szerző teológiai műveltségéről, hanem maguk az írások. Csaknem minden egyes darab nemcsak írás, hanem elhangzott előadás is. Jól ismert egyházunkban az előadó körültekintő kifejezésmódja, alapos munkája, cikor- nyától, körülményességtől mentes célratörő stílusa, mellyel e lapokon is találkozunk. Egyfajta tanáros célratörés ez, mely felvázolja a problémát, de nem teszi ki a hallgatót — legyen az teológus diák vagy gyakorló lelkész — annak a veszélynek, hogy megrekedjen valamely problémánál, hanem biztos kézzel továbbvezeti. Határozott célja, hogy megoldást nyújtson. A tudományos igényű írásokat is jellemzi ezért bizonyos igehirdetői jelleg (közbevetett kérdések, ellenvetések, személyes érdekeltség megszólaltatása stb.). A tanulmányok felvázolják az ötvenes-hatvanas évek legtöbb akkor égető teológiai és ökumenikus, társadalmi és politikai vitáját. Amint a betűk, mondatok, tézisek, gondolatmenetek felidézik az igehirdetőt és a professzort, szinte a gesztusokig menően, az egykori hallgató az időtényező kegyetlenségével szembesül. Mennyire más kérdések foglalkoztatnak „egy fiatal lelkészt” (a lélek halhatatlansága), „a teológia professzorát” (forradalom, ökumené, Luther, hivatás, munka stb.) vagy „az egyház püspökét” (nemzet, lelkészi becsű-
