Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989

1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)

70

VEÖREÖS IMRE: PAL APOSTOL

osztozik az őskeresztény reménységben: várja Krisztus közeli megjelenését dicsőségben, a holtak feltámadását és a végső teljességet, amikor Isten lesz „minden mindenben” (lKor 15,28). Pál még az életében reméli mindennek bekövetkeztét. Egy, közelebbről nem ismert halálveszedelem átélése után számol ugyan azzal, hogy előbb kell meghalnia, mint a paruszia, Krisztus (vissza)jövetele megtörténik; de egyéni sorsától függetlenül továbbra is bizonyos az Űr közeli érkezésében (2Kor 5,8—10. vö. Fii 4,5b). A feszült várakozás néhány alkalommal konkrét tanácsait is befolyásolja. így lesz érthetővé a házasságkötést illető álláspontja: „A hátralévő idő rövidre van szabva”, ezért „jó az embernek úgy maradnia, amint van” (lKor 7,25—40).

A vég közelségének tudata magyarázza missziói tempóját. A jeruzsálemi apostoli tanácskozás után 56 tavaszán történt elfogásáig hét vagy nyolc éve van hátra. Korinthusban közben másfél, Efezusban két és fél évet tölt, egyébként missziói útjain összesen 4100 kilométert tesz meg (Schalom Ben- Chorin hivatkozik egy számításra az ApCsel nyomán). Az említett két helyről írja leveleit, melyek átfogják széles missziói munkáját. Ügy érezzük, mintha valami belső hajtóerő űzné a sietésre. Az egyes gyülekezeteken túl mindjárt országokban és tájakban gondolkodik (Bornkamm). Mintegy feltételezi, hogy „a tűz a lángoló vonaltól jobbra és balra maga fog terjedni tovább” (Harnack). Ezért érzi befejezettnek a munkáját útja egyes állomásain: „teljesen véghez vittem az evangélium hirdetését” — írja Rómába készülése előtt (Róm 15,19). A vég közeli várása sietteti, hogy az akkor élő nemzedékhez, zsidókhoz és pogányokhoz elérjen Krisztus örömhírével.

De két nagyon fontos vonás elválasztja az apokaliptikusoktól. Bár vesz át elvétve apokaliptikus képeket az őskeresztény hagyományból (IThessz 4,13— 18), a hangsúly nem a leírásokon van, hanem a Krisztussal való közvetlen találkozáson. S bármennyire bizonyos Krisztus dicsőséges jövetelének közelségében, nem az idői számítgatás nyomja rá bélyegét feszült várakozására, hanem a megvalósulás tartalma.

A végső jelen

Ezt a szokatlan meghatározást próbálom adni a jelen idő eszkatológikus voltának kifejezésére, mely Pál igehirdetésének jellegzetessége. Az az isteni esemény, amely Jézus Krisztus halálában és feltámadásában végbement, meghatározza a jelent, el egészen az utolsó napig. Ezért Krisztus óta minden idő eszkatológikus jelen. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme új jött létre” (2Kor 5,17). Az új teremtés, amelyet az őskeresztény apokaliptikus reménység az utolsó napokban várt — „íme újjá teremtek mindent” (Jel 21,5) —, a Krisztus-esemény által bizonyos értelemben a jelen valósága lett. A korinthusi levélből fentebb idézett két mondat közül az első az egyénre vonatkozik. A második azonban már egyetemes érvényű, sőt kozmikus vonatkozású. Nemcsak üdvjövőről beszélhetünk, hanem üdvjelenről is. A „Krisztusban” jellegzetes páli kifejezés: a Krisztus halála és feltámadása által meghatározott létet jelenti (Lohse). A New Being — ahogyan Tillich magyarázza. Az „új teremtés” nem egyszerűen megváltozott életet jelöl, ahogyan érteni szokták a keresztény ember új életére. Azt az új létet fejezi ki, amelybe Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üdveseményével kerültünk.

Az eszkatológikus, végső jelen ezt az új létet foglalja magában. Vagy más páli fogalommal, amelyet örökölt: új világkorszak az elmúló evilág helyett