Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989

1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)

VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL

71

(lKor 7,31-ben az „elmúlik” jelen idő. Tehát: ez a világ már múlóban, Isten jövendő világa, az új teremtés már jelen van). Az új, isteni világkorszak első jele a feltámadás nyitánya, Krisztus feltámadása volt. További jele a Szentlélek működése (már az Ószövetség a Lélek kiáradását az utolsó napokban várta.) Az új világ eseménye a megdicsőült Krisztus jelenléte a Szentlélek által. A Szentlélek nyilatkoztatja ki Istennek Krisztusban véghezvitt üdvcselekvését. Ugyanígy a jelen eszkatológikus valósága a keresztről hangzó ige, s Istennek általa meghirdetett kegyelme, szeretete. Ilyen nem evilági valóság a földön a Krisztus-hit, az Egyház, és sorolhatnám a végső jelen további ajándékait.

Pál értelmében azt mondhatjuk, hogy Jézus Krisztussal egy új dimenzió hasította át a történelem idősíkját, a transzcendens dimenzió.

A végső jövő és jelen feszültsége

Pál apostol rendkívüli teljesítménye: úgy hirdette az eszkatológikus jövő és az eszkatológikus jelen valóságát, hogy a kettőt egyensúlyba hozta a keresztény ember hitében és életében. Ügy várta Krisztus közeli dicsőséges jövetelét, hogy közben tele vannak levelei a keresztény gyülekezet és ember mindennapi feladataira való figyelmeztetéssel, a közösségi kapcsolatok erősítésével és mindenekfölött a cselekvő szeretetre való biztatással. Teológiai szaknyelven: az eszkatológia és az etika szorosan összetartoznak Pálnál.

Kevésbé ismert a Bibliával foglalkozók előtt a másik irányú küzdelme: az apostolnak több gyülekezetében olyan csoportokkal, irányzatokkal kellett vívnia, amelyek az eszkatológikus jövőt már megvalósulni vélték a jelenben. Hellenisztikus keresztény irányzatok hajlamosak voltak átvenni környezetük misztériumvallásainak enthuziazmusát, rajongását. Pál leveleiben számos nyomát találjuk ennek a küzdelemnek.

Jellemző a keresztségről vallott felfogása, amely arra is jó példának szolgál, hogyan vesz át vallási fogalmakat a környező pogány világból, s ezzel elmélyíti a keresztény tartalmat, meg nem hamisítva azt. A hellenisztikus gyülekezetek kezdettől fogva gyakorolták az őskeresztény keresztséget, mégpedig rövidesen új értelmezéssel. Kapcsolódtak a misztériumvallások képzetéhez, amely szerint egy istenség tisztelői a beavatással összeforrnak istenük sorsával: a keresztény keresztséget úgy ragadták meg, mint részvételt Krisztus halálában és feltámadásában. Pontosan megtaláljuk egy később író páli tanítványnál ezt a hellenisztikus keresztény felfogást, mely szerint a megkeresztelt ember Krisztussal együtt eltemettetik a halálban és vele együtt feltámasztatik Isten erejébe vetett hit által (Kol 2,12). Pál apostol ennek a tanításnak az első felét változatlanul képviseli: a keresztségben megtörik fölöttünk a bűn hatalma, nem a bűntelenség értelmében, hanem abban a jelentésben, hogy lehetőségünk nyílik az Istennek való szolgálatra. Am a hittétel második felét már korrigálja: feltámadásunk a végső jövő reménysége; a keresztségben Krisztus feltámadása az új élet feladatát helyezi elénk. „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amint Krisztus feltámadott a halottak közül az Atya dicsősége által, mi is megújult életben járjunk. Mert ha eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásáéban is.” (Róm 6,4—5. A „lettünk” perfektum, a „leszünk” jövő idő. A görögben a perfektum azt fejezi ki, ami a múltban egyszer létrejött és a jelenben is érvényes.) Az apostolnál az esz-