Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)
68 VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL harmincegynéhány éves korában. Mintegy három évvel később látogat Jeruzsálembe, és veszi fel a kapcsolatot Péter apostollal, az ősgyülekezet első vezetőjével. A tizenöt napos tartózkodás alatt bizonyosan a 'Krisztusról szóló tanúságtétel került szóba közöttük. A jelek azt mutatják, hogy Péter nem állt Pál útjába, de nem is jutottak teljes egységre a tanításban. Máskülönben érthetetlen lenne, miért tartott Pál továbbra is távolságot az ősapostoloktól, és miért hangsúlyozta nyomatékosan később is: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam” (Gál 1,11—12). Más megnyilatkozásaiból persze tudjuk, hogy a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló őskeresztény hagyományt tekintette az evangélium alapjának (lKor 15,3—5). Amit az első hívő nemzedéktől „kapott”, azt is „az Űrtől vette” (lKor 11,23). Isten belső kinyilatkoztatása a megdicsőült Krisztus valóságáról ezt megelőzte. Pál a Péterrel való találkozást követő, nagyjából 14 esztendőben először Szíria és Cilicia tartományokban folytat eredményes missziót (Gál 1,21—24). Majd a Barnabás nevű hellenisztikus zsidókeresztény (így nevezzük a Krisztusban való hitre eljutott zsidókat) Antiochiába hívja. Itt már előzőleg alakult gyülekezet a Jeruzsálemből menekült hellenisztikus zsidókeresztényekből, mely pogánymissziót folytatott a félmilliós világvárosban. A gyülekezet egyik alapítója ez a Barnabás volt. Antiochia hovatovább jelentős pogány- keresztény gyülekezeti központtá válik. (Pogánykeresztényeknek hívjuk a nem zsidókból Krisztus-hitre jutottakat.) Az antiochiai gyülekezet lett egy ideig Pál missziói munkájának hátvédje. 48-ban vagy 49-ben történt az első kereszténység sorsdöntő eseménye, a jeruzsálemi vezető apostolok, valamint Pál és munkatársai tanácskozása. Ezen Jakab, Jézus testvére, akkor már a jeruzsálemi gyülekezet vezetője, Péter és János, akiket „oszlopoknak tekintenek — írja Pál —, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogány okhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a [jeruzsálemi] szegényekről” (Gál 2,9—10). Az ősapostolok elismerték: lehet valaki keresztény anélkül, hogy zsidóvá lenne a körülmetélkedésnek és a törvény megtartásának vállalásával. Pál pedig hirdesse tovább a Krisztusról szóló evangéliumot a pogányoknak és a hellenisztikus zsidókeresztényeknek a törvénytől való teljes szabadságban. (Az ApCsel másként mondja el a történteket, hogy Pált Jeruzsálemhez kösse és az ősapostolok alá rendelje. Érdemes elolvasni a történeti tudósítást Gál 1,1—14-ből, amelynek hitelességét az események további folyása is igazolja.) Ennek a döntésnek lett a következménye, hogy a fiatal kereszténység nem vált egy zsidó szektává, és kitárult az Egyház kapuja a pogány ok előtt. Az ún. zsidókereszténység és a hellenisztikus kereszténység kezet nyújtott egymásnak. Hogy azonban ez az esemény több volt, mint két fiatal keresztény ágazat megbékélése, s hogy ezzel nemcsak a pogány megtérők, hanem a Krisztus-hívő zsidók is Krisztus művének, a róla szóló evangéliumnak azonos értelméhez juthattak el —, az kitűnik a Pál történeti visszaemlékezését keretező érvelésből (Gál 1,6—10 és 2,15—21). Nincs más evangélium, csak az, amelyet — a hellenisztikus fiatal keresztényekkel együtt — ő, a zsidó Pál és társai vallanak: „az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, lianem a Krisztus Jézusba vetett hit által” (16. v.). Pál maga sem tudhatta,
