Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)
VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL 67 volt. A diaszpórában** szokásos volt zsidó és görög kettős nevet adni az újszülöttnek. A görög műveltség elemeit a hellenisztikus zsinagóga prédikációja, tanítása közvetíthette Pálnak ifjúkorában. „Ez a zsidó, ez a keresztény görögül gondolkodik és ír ..., s hogy ez a görög nyelv közvetlenül szívből fakad, és pedig görög, nem lefordított araméi (mint Jézus mondásai) — Pált a hellenizmus egyik klasszikusává teszi” (idézi Bornkamm az ókori görög nyelv egyik tudósát). Saul—Pál Jeruzsálembe költözve az ószövetségi törvényt és annak magyarázatait pontosan megtartó irányzathoz, a farizeusokhoz csatlakozik, s itt részesül — ma így mondanánk — teológiai képzésben (Fii 3,5—6). Az atyák hagyományait védő Pált és társait az őskereszténység hellenisztikus ágának a mózesi törvényt félretevő magatartása bőszí tette fel; ezért lett keresztényüldöző (Gál 1,13—14). A Jézus Messiás voltában való hit legfeljebb tévelygő szektává tette volna a keresztényeket a törvényhű zsidók szemében. Pál ritkán — és akkor is csak azért, hogy az evangélium hirdetését alátámassza — ír élete nagy fordulatáról: Krisztus megismeréséről és apostollá elhivatásáról. Ezzel kapcsolatos személyes élményéről nem szól, ahogyan az ApCsel ismételten. Mi is „jól tesszük, ha nem lépjük túl saját kijelentéseinek fénykúpját fantáziánkkal, és nem engedjük eltéríteni magunkat attól, ami neki magának volt lényeges” (Bornkamm). Személyes vallomásai az életét teljesen megfordító tényt közlik: a feltámadt Krisztus „legutoljára ... nekem is megjelent” (lKor 15,8); „megragadott Krisztus Jézus” (Fii 3,12); „kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa bennem a Fiát, hogy a róla szóló evangéliumot hirdessem a pogányok között” (Gál 1,15—16). Nem arról van szó, hogy egyszerre megvilágosodott előtte mindaz, amit Jézusról evangéliumként hirdetni fog. Ellenben Isten bizonyossá tette a megfeszített Jézus feltámadásáról, és ezzel egy csapásra megváltozott a Jézushoz való addigi viszonya. A feltámadott Krisztus megjelenését és a pogányok apostolává történt elhívását az ApCsel-ben képviselt hagyomány egybefogja és a damaszkuszi országút eseményévé avatja (9,3—6;22,6—10;26,13—18). E három leírás közül leginkább az első viseli magán a régi hagyomány nyomát, ám az esemény színes leírása hasonlóképpen alakulhatott ki, mint a húsvéti elbeszélések (Bornkamm). Pál saját szavai a megdicsőült, élő Krisztussal való találkozását anélkül tanúsítják, hogy annak belső titka fellebbenthető lenne. De a valósága kétségtelen. Damaszkuszban mindenesetre járt Pál a megtérése körüli időben (Gál 1,15—17). Pál nem beszél a megtérését megelőző lelki folyamatról sem. Az üldözött keresztényekkel folytatott viták, az ő tanúságtételük, hitvalló magatartásuk lehetett Isten kezében előkészítő eszköz a Pál életébe való belenyúlásra. Megtérése után nem keresi fel a jeruzsálemi apostolokat, mint ahogyan Lukács írói céljának megfelelően beállítja, hanem a kelet-j or dániai pogány vidékre megy (ezt jelzi az „Arábia” név). Nem magányos pusztaság volt ez a föld, nomád beduinok vándoroltak ott, és ismert hellenisztikus városok virágoztak rajta, köztük a mai Amman. Minden valószínűség szerint Pál már ott, a mai Jordánia területén prédikálta Jézust. Ennek a vidéknek volt ura Aretász király; helytartójának keze elől menekülnie kell a Damaszkuszba visszatért apostolnak (2Kor 11,32). Megtérése 32 körül lehetett, körülbelül két évvel Jézus megfeszítése után. ** Diaszpóra: Izrael szétszóratása a pogányok között.
