Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - H. H. Schmid: Teljesítmény és hit
H. H. SCHMID: TELJESÍTMÉNY ÉS HIT 5 gal úgy érzi, ő maga szerencséjének a kovácsa, a századik esetben, talán a legdöntőbben, az idő és a véletlen dönt. Lehet, hogy valaki úgy véli, előrelátó óvatossággal oly raffináltan bebiztosította magát, ahogyan csak lehet; s egyszer mégis ott találja magát, mint hal a hálóban, madár a hurokban. Hát nem az emberi élet egyik alapvető tapasztalatát fejezi ki alapigénk? — azt a tapasztalatot, hogy időnk végül is soha nincs kezünkben, hogy életünk végső értelemben soha nem formálható, hogy sokkalta inkább az idő és a véletlen függvénye? De mi köze ennek Istenhez és a hithez? Egész egyszerű a dolog: Ha a világ egydimenzionálisan lenne szerkesztve, hogy mindig a gyorsé lenne a pálma és a hősé a diadal, akkor tulajdonképpen nem lenne szükségünk Istenre és a hitre. De mert nincsen így, mert tudjuk, hogy a világ végső soron nincs hatalmunkban, hanem mindig nagyobb és erősebb mint mi, éppen ez indít bennünket arra, hogy magunkat, a mi időnket és ezt a véletlent Isten kezére bízzuk. A hit, vagyis a bizonyosság, hogy Isten hordozza a mi világunkat, óv meg minket attól, hogy teljesítményünk határait látva a rezignáció áldozatai legyünk. Mert bizony sokszor gondolunk szorongva arra, mily keveset remélhetünk teljesítményünktől és mennyi minden kisiklik kezeink közül. így kerül meglepetésszerűen és váratlanul nagyon is szoros összefüggésbe „teljesítmény” és „hit”. De ez az összefüggés még mélyebben is belemarkol az életünkbe. Fentebb azt a megjegyzést tettük a Prédikátor szavaival szemben, hogy jólétünknek arányosnak kellene lennie teljesítményünk értékével ahhoz, hogy életünknek értelme legyen. De valóban ezt szeretnénk-e? Valóban azt szeretnénk, hogy a világ csak azt nyújtsa nekünk, amit mi „teljesítményeinkkel” teremtettünk? Csak azt szeretnénk kikanalazni, amit ügyeskedésünkkel főztünk? Nem szeretnénk, ha valamit abból, amit teljesítettünk — vagy éppen nem teljesítettünk, elhagyhatnánk? Bizony mi sokszor szeretnénk minden kontinuitás dacára új kígyóbőrt ölteni, szeretnénk szabadok lenni, szabadok az idő és szabadok a jövő számára, hogy aztán ebben a szabadságban múltunkat is vállalhassuk. De meg tudjuk ezt tenni? Lehetséges egy új kezdet? Nem csak jámbor óhaj és üres utópia ez? Nem üldöz bennünket múltunk, saját ellentmondásos teljesítményünk, kergetve bennünket lépésről lépésre? Szabadok vagyunk mi ilyen értelemben? Kellene, hogy valaki jöjjön és így szóljon hozzánk: Van ilyen szabadság, nem vagytok tetteitekhez kötve, nem magatartástok határoz meg titeket. Kellene, hogy valaki jöjjön és így szóljon hozzánk: Kezdhettek újat! — és csak hinnünk kellene neki. De hát eljött ez a valaki és pontosan ezt mondta: a Názáreti Jézus. Szemben az akkori zsidóság katekizmusával és a saját teljesítményből remélt emberség minden formájával és kísérletével azt az újdonságot hirdette meg Jézus, hogy az embert nem saját tettei határozzák meg, hogy az ember nincs teljesítményeihez szegezve. Az új kezdet kegyelme készen van — csak meg kell ragadnia. Az Újszövetség így nevezi ezt: „Bűnök bocsánata” és „Nem cselekedetek által, hanem kegyelemből való megigazulás”; és ennek megfelelően hirdeti meg az Űjtestamentum a nagy szabadságot, amelyben a bűneitől megszabadított keresztény ember él. Bizony ostobák volnánk, ha nem ragadnánk meg az új kezdetnek ezt a kegyelmét. Ez a kegyelem bátorít bennünket arra, hogy vidáman kezdjünk
