Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Rókusfalvy Pál: Tűnődés emberré fejlődésünkről
RÓKUSFALVY PÁL: EMBERRÉ FEJLŐDÉSÜNKRŐL 55 lulttá s az egyre tökéletesedő technikával végzett rombolással olyan egészséglenné váltak (testi és lelki értelemben egyaránt), hogy a „készlétű felnőtt”, a teljessé, az igazzá vált ember egyre inkább fehér holló. Ez nem értékítélet (s ha az lenne, rám is vonatkozik), még kevésbé nosztalgikus rezignáltság, nem — ez pusztán ténymegállapítás, amely az emberi fejlődést, kibontakozást meghatározó három tényező helyzetével való számvetésen alapul. Ez a három tényező: velünk született adottságaink (mint fejlődési lehetőségek), a környezeti hatások (mint módosító feltételek) s az adottságainknak, képességeinknek, egész személyiségünknek megfelelő tevékenység értelmes és felelős gyakorlása (az optimális öntevékenység mint megvalósítási feltétel). A számvetés. Az emberi, a biológiai adottságok kevéssé változóak, bár korunk s országunk civilizációs ártalmai naponta hatnak erre a biológiai értékállományra. Egészében azonban még mindig jól állunk (de nem jól élünk!) ezzel. A gyakorlással képességgé és készséggé fejlődő adottságaink mindig többértékűek, azaz ugyanaz a képességünk (pl. jó nyelvérzékünk) számos eltérő tevékenységben használható fel. Tekintve adottságaink sokféleségét s ezek kombinációjának számtalan változatát, emberi kibontakozásunk lehetőségei elvben és gyakorlatban végtelenek. A fejlesztő értelmes és felelős öntevékenységnek csak társadalmi környezetünk (s ebbe beletartozik a nevelésünk is) szab határt. Nemcsak érdemes, de szükséges is, hogy végiggondoljuk: mennyire biztosítottak a családban, az iskolákban, a munkahelyeken — a termelőüzemektől az országgyűlés munkájáig — a kedvező hatások, az egészséges, értékalkotó emberi kibontakozást motiváló, valóban segítő környezeti feltételek? Megteszünk-e mindent a fejlődést akadályozó környezeti hatások (a rossz példák özöne, a hatalommal való visszaélés, a gyűlölködés, gyanakvás stb.) csökkentésére, megelőzésére? Tudatában vagyunk-e egyáltalán mindezeknek a hatásmechanizmusoknak, annak, hogy Magyarország minden pontján a nap 1440 percében, 86 400 másodpercében nemcsak termelés, építés, ügyintézés folyik, hanem mindezekben emberi életek alakulnak, lelkek formálódnak? Ebben a végtelen folyamatban soha sincsen üzemszünet, sem közömbös, légüres tér, tehát ahol nincsen határozott élet- és lé- leképítés, ott szükségszerűen élet- és lélekrombolás folyik. S a számvetésnek ez a lehangoló végeredménye egyszersmind megnyugtatóan felemelő is: mi maradék magyarok ebben a homloknyi országban —- kivétel nélkül mindany- nyian! — jóval a lehetséges emberségünk szintje alatt tengődünk s éppn ezért fejlődésünk lehetősége végtelen! A felnőttség tehát — miként az emberség — nem állapot, még kevésbé előnyökkel járó érdem, hanem véget nem érő, felelősségteljes folyamat. 4 Az ember természetes fejlődése: individuáció, azaz önmegvalósítás. Napjainkban gyakran használt, divatos, eredeti jelentésétől azonban eltérően, torzultan értelmezett kifejezés: a valódi vagy vélt egyéniséget kihangsúlyozó gátlástalan önérvényesítés. Ez a magatartás némiképp érthető — természetes reakció a személyiséget elszürkítő eltömegesedési folyamatra — mégis torzítja a fejlődést, mivel eredménye az életellenes önzés, az egyén és a közösség, a társadalom szembeállítása. Az individuáció emberi lényegünknek a megvalósítása. Ez a lényeg egyszerre egyéni és társas. Az ember csak annak arányában válhat igazi egyéniséggé, amennyire megtalálja helyét természetes emberi közösségében és
