Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Pomogáts Béla: A nyugati magyar irodalom
POMOGÁTS BÉLA: A NYUGATI MAGYAR IRODALOM 29 Thinsz Géza, Dedinszky Erika és Ferdinandy György ugyancsak jelen van a hazai könyvkiadásban. A befogadás fontos gesztusa volt az 1981-ben megjelent Vándorének című költői, és az 1987-ben közreadott Két dióhéj című antológia. Ügy tudom, készülőben van a nyugati magyar esszéírók antológiája is. A nyugati magyar írástudók kettős helyzetben élnek és dolgoznak; tapasztalataikat az idegen nyelvű közegben szerzik, írói személyiségük a befogadó társadalom kultúrájának hatására alákul, e tapasztalatokról és kulturális hatásokról azonban magyar íróként adnak számot. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulások nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát”. Az anyanyelvi környezetből történt elszakadás mindenesetre számos nehezen megoldható kérdést jelent. A nyugati világban élő magyar költők és írók meglehetősen izolált személyes világban alakították ki magyar alkotói „én”-jüket, a személyiség mélyebb rétegeiben zajló drámákat vetítik írásaikba, a személyiség integritásának védelmét, teljesebb kibontakozásának lehetőségét keresik a költészetben és az irodalomban. A nagyvilágban tapasztalt szociális és politikai konfliktusok hatásától azonban ők sem képesek szabadulni, ezenkívül a szülőhazájukkal kialakított kapcsolatoknak is igen nagy szerepük van művészi világképük alakulásában. Az emigrációs lét mindig nagyobb fogékonyságot jelent az emberiség egyetemes problémái iránt. A diszpórában élő magyar költő, már csak a birtokba vett információk bősége és sokoldalúsága következtében is érzékenyebb módon reagál a világ helyzetében bekövetkező baljóslatú változásokra, mint az a költő, aki a nemzeti kultúra védelmet nyújtó bensőségében dolgozik. Az idegenként élő, magát nemegyszer gyökértelennek érző emigráns lelki közérzete természetszerűleg erősen ki van szolgáltatva a történelmi létben tapasztalt nyomasztó válságoknak, már csak azért is, mert az ő személyes sorsát ugyancsak e válságok döntötték el annak idején. Midőn rossz lelki közérzetről beszél, szorongásába minduntalan beszűrődik a világban érzékelhető bizonytalanság, a civilizációs válság tudata, esetleg a háborús félelem. A nyugati világban élő magyar irodalom részben más utakon jár, mint a Magyarországon vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalmi kultúra. Erősebben hatnak rá a nyugat-európai, illetve az amerikai irodalom jelenkori törekvései, sőt alkotói kísérletei. Helyzete ebben a tekintetben szerencsésnek mondható: közvetlenül veheti birtokába a nyugati világ kortárs szellemi értékeit, költészetének és elbeszélő prózájának szemléleti vagy technikai vívmányait. Szoros kapcsolatban áll a befogadó társadalom kultúrájával, feladatának tekinti, hogy mindazt elsajátítsa, amit az angol, amerikai, francia vagy német irodalomban talált, s ilyen módon is bővítse, gazdagítsa a magyar irodalmi nyelv és kifejezési rendszer meglévő lehetőségeit. A nyugati világban élő magyar írók közelebbi kapcsolatba kerültek a kortárs nyugati irodalomnak mindazokkal az áramlataival — a szürrealizmustól a lingvisztikái kísérletekig és az időfelbontásos reflexív prózától az „új regény” szemléletalakító experimentalizmusáig —, amelyeket a hazai magyar költészet és elbeszélő irodalom korábban csak részlegesen vagy töredékesen integrálhatott. Egymás után és egyszerre választottak olyan mestereket, mint T. S. Eliot, James Joyce, Ezra Pound, E. E. Cummings, Allan Ginsberg, René Char, Francis Ponge, Michel Deguy, Denis Roche, Jacques Roubaud, Alain Robbe-Grillet, Michel Bútor és Claude Simon. Gyors egymásutánban kerül
