Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Kovács Imre: A szülőföld búcsúja Weöres Sándortól
KOVÁCS IMRE A szülőföld búcsúja Weöres Sándortól Amit írok, az a Kemenesalja búcsúja. „Jó volt hallgatni a kutyám valamennyi bölcsességét, a közelgő zivatarról, az el nem múlható napsütésről, s a gyógyíthatatlan éhségről, amely egyetlen kosárba rakja mind e világot. Az erdő széléről, ahol nyulak futkosnak ki-be, csak el kell kapni. Azóta sok palánk elkorhadt, sok zsombék kiszáradt, rengeteg nagyváros épült, vágóhidakkal, csörgő vérrel. Ma már minderről és a kutyámról sem tudom, hova fülel, kire ugat, merre hallgat.” (Weöres Sándor: Voltunk) Én sem nagyon tudom, hogy mindez kire ugat és merre hallgat. De most a Kemenesalja búcsúzását írom, ahol még — ha odafigyelek —, hallani lehet a kutyám bölcsességét. Az otthon búcsúzását írom, ahol azóta elkorhadtak a palánkok, megfogyatkoztak a zsombékok, de a kutyák azért még tartják magukat. Nem tudom, mikor találkozott az itteniekkel utoljára. Messzire került. De 1987 augusztusában, Szent István napján, Szentendrén biztosan találkoztak. Csak nem vették észre. Feleségébe karolva lépkedett beszéd nélkül. Szembe velük asszonyok jöttek, innen, Kemenesaljáról. Eljöttek a papjukkal, hogy lássák Esztergomot, Visegrádot, Szentendrét. Elmentek egymás mellett, nem tudtak egymásról: egy öregember a párjával, és vidéki asszonyok, hajót, Dunát, színes házakat bámulva. Mégis azt hiszem, hogy azon az ünnepi Duna-parti sétányon, az elegáns külföldiek és az otthonos pestiek között, ők voltak azok, akik egymáshoz illettek. Az egyik oldalon az öreg parasztasszony, aki megtapogatva a visegrádi vár köveit, így szól a mellette állóhoz: — Milyen régiek ezek a kövek! Biztosan a kőkorszakból valók. A másikon a költő, aki hasonló áhítattal érinti a világot. Elmentek egymás mellett, mégis ők tartoznak igazán össze. Mert az a várkövet tapogató öregasszonykéz és a vers felcserélhető. Mégis elmennek egymás mellett: az asszonyok, akik nem ismerik, de tudják a „megsebzett föld énekét”, és a költő, akit megsebez a föld éneke. A Kemenesalja búcsúját írom, a gyermekkor tájaiét, néhány öregemberét, akik emlékeznek még az úrfira. Erdőszélek búcsúznak meg galagonyabokrok, kutyák, a bölcsességet még őrizők, kapás öregasszonyok, kiknek arcában, ha halványabban is, de még Krisztus-szem világít. Az óhaza elbúcsúzik a fiútól. Weöres Sándor hazatért. Elengedjük Isten nevében.
