Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Donáth László: A "zsidókérdés – kétfajta német protestáns megközelítésben
DONÁTH LÁSZLÓ: A „zsidókérdés” - kétfajta német protestáns megközelítésben 51 amely megkísérelte átmenteni a Hitvalló Egyház tradícióját a háború utáni időszakba, 1947-ben hozta nyilvánosságra a Darmstadti szó (Wort zum politischen Weg unseres Volkes)13 címen ismertté vált nyilatkozatát. Azokat a politikai téveszméket vizsgálják ebben, melyek a német nép, s vele a protestáns egyházak tragédiájához vezettek. Szó esik a különleges német küldetésről szőtt álomról, az egyház szövetkezéséről a konzervatív erőkkel, barát-ellenség ellentétpárban való gondolkozásról, az antikommunizmusról, de a zsidóüldözésről említés sem tétetik. Talán ezt pótlandó, egy évvel később, 1948-ban került napvilágra a Reichschbruderrat különös véleménye a „zsidókérdésről” (Ein Wort zur Judenfrage). Már címe sem ígér túl sok jót, hiszen a problémát - az egyházi múlt kritikus vizsgálatát és a szükséges fölismerések kimondását - ismét „zsidókérdésként” jellemzi. A Reichsbruderrat tökéletes tanácstalanságáról azonban leginkább az a hat tézis árulkodik, mely Izráel és az egyház viszonyáról szól. Ez az anyag, mely szándéka szerint a keresztény zsidóellenességet akarja feldolgozni, kísérteties módon tanúskodik az antijudaizmus konfirmációjáról - Auschwitz után! Tartalma tömören: Jézusban beteljesedett Izráel kiválasztása és rendeltetése. Ezért az egyháznak nyomatékosan ellen kell állnia Izráel ettől eltérő minden értelmezésének. Izraelhez való viszonyában ragaszkodnia kell a kitagadási elmélethez és a substitutio tanához. Tehát az egyház áll Isten népeként Izráel helyén, ő az örököse az Izraelnek adott ígérteknek. Ehhez kapcsolódik az a tézis, mely szerint „Izráel feszítette meg a Messiást”, s ezzel elvetette kiválasztottságát és küldetését. Izraelt azonban hűtlensége ellenére sem hagyja el Isten hűsége: „Isten hosszútűrésének jele az, hogy ítélete Izraelt mindmáig követi elve- tettségében”.14 A klasszikus antijudaizmus alapelemeiből építkezők szükségszerűen jutnak e zárótételhez: „Isten nem tűri, hogy gúnyolódjanak vele, a zsidó sors ezt hirdeti némán a mi buzdításunkra, s intésül a zsidóknak, vajha már kedvükre való lenne, hogy megtérjenek ahhoz, aki egyedüli záloga az ő üdvösségüknek is”.15 Ez a nyilatkozat - a legjobb indulattal is - csak a félelmetes ismétlési kényszer tünetének nevezhető. Tagadhatatlan, 1948 óta másfajta vizsgálódások is készültek a keresztény antiju- daizmusról. Értékes munka folyik a „Gesellschaften für christlich-jüdische Zusammenarbeit” keretében. Egyházon belül a legjelentősebb kezdeményezés az .Arbeitsgemeinschaft Juden und Christen”, mely harminc éve küzd azért, hogy az egyházi közgondolkozást megtisztítsa e torz teológiai hagyományoktól. Hosszan lehetne sorolni szerzőket és műveket jeleként a kialakuló tisztultabb német protestáns szellemnek. Mégis, jogos E. Bethge véleménye, hogy e jelentős fáradozásokat máig nem követte a német evangélikus egyház valóban elkötelező hitvallása, mely éppúgy egyértelműen tanúskodna a zsidókkal szemben elkövetett keresztény bűnökről, mint az Izráel üdvösségére vonatkozó visszavonhatatlan isteni kijelentésekről.16 Ez a tény végezetül a prioritás kérdését veti fel: mindennek hol a helye a teológiai eszmélődés- ben és az egyházi tevékenységben? Bonhoeffer annak idején tömören és metszőén ezt felelte erre: „Csak az énekelhet gregoriánt, aki a zsidókért kiállt”.17 A történelem őt igazolta.
