Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Ferdinánd István: A mágia kísértése az egyházi gyakorlatban
FERDINAND ISTVÁN: A mágia kísértése az egyházi gyakorlatban 17 lett, hitvallásaink értelmében. Mindazáltal, ha nincs is emberi feltétéle Isten cselekvésének a szentségek kiszolgáltatásában, egyházunk nem tartja mellékesnek - ha nem is feltételnek - az igének, a tárgyi igének: a szentségeknek a befogadását. Ezért érthető, hogy a keresztséget a keresztszülő s gyakran a gyülekezet jelenlétében, az isten - tisztelet keretében végzi; az úrvacsora kiosztása előtt pedig a bűnbánat s bűnvallás során, annak hittel való befogadására vezet. Betegágyon is kiszolgáltatja az úrvacsorát, amíg a beteg világos öntudatánál, eszméleténél van, de akkor már nem, ha eszméletlen, vagy ha a kiszolgáltatás közben elveszti eszméletét. Akkor megszakítjuk a kiszolgáltatást s csak imádkozhatunk felette. Az úrvacsora ugyanis nem halotti szentség. így járunk el akkor is, ha a körülálló hozzátartozók annak folytatását, befejezését kérnék. Nem tartjuk szükségesnek az úrvacsorái kenyér (ostya) és bor megőrzését a cselekmény után, mert azok nem magukban, hanem csakis az igével kapcsolatban részei a szentségnek. A kehelyben fennmaradó bort ezért megihatják, akár a lelkész, akár a szolgálatot segítő személyek, vagy illő módon eltávolítják, pl. virágos cserép földjébe öntik ki. Ilyen módon még az árnyékát is távoltartjuk a mágiának, s ha az mégis valamilyen formában belophatná magát egyházunknak valamely gyakorlatába, megalkuvás nélkül le kell küzdenünk azt. 4 A harang szava istentiszteletre hívja a híveket, mégpedig mind nyilvános, közösségi, mind magánistentiszteletre. Temetés alkalmával is istentiszteletre hív: a koporsónál tartandó gyász-istentiszteletre. Híveink szóhasználatában gyakran megcsúszik a fenti helyes értelmezés a halottnak való, a halott emlékére, halála évfordulójára, vagy éppen a halott tiszteletére való „kiharangozás” irányába. Azt, amit Isten tiszteletére szoktunk tenni, amivel Istentiszteletre szoktunk hívni, az emberre visszük át. Kérdés azonban, hogy fenntartható-e a gyakorlatban a fenti elv, a harangszó istentiszteletre hívó értelmének kizárólagossága. Már a harangokon szokásos régi felirat: „vivos voco, mortuos plago, fulgura frango” - mely Schillernek Dal a harangról c. híres költeményének mottója („az élőket hívom, a halottakat megsiratom, a villámokat megtöröm”) - átlépi ezt az elvet. Napjainkban a társadalmi temetések alkalmával kérni szokták a harangok használatát, sőt igénylik, mert - mint mondani szokták - abban a harangban az illető halott - naks ahalott elődeinek anyagi áldozata van benne, ezért jogos. Volt viszont eset rá, hogy a lelkész beleegyezett a harang meghúzásába, de a párttitkár letiltotta azt. Általánosan meghonosodott nézet lett már egyházunkban, hogy amint a templomot ishasználhatjuk kivételesen gyűlések, ünnepélyek, hangversenyek céljára, úgy a harangok is megszólaltathatók kivételesen egyéb alkalmakkor is. Arra kell csupán vigyázni, hogy a mágiának még az árnyéka se férkőzzék a harangok használatához. 5 A kultúra kezdetén az egysejtű lényhez volt hasonlatos: nagy területei, a tudomány, a művészet, az erkölcs, a világnézet stb. bontakozatlanuí még, a vallásban húzódtak meg, s csak fejlődése folyamán különültek el egyre inkább, végül legmagasabb fokán - egymástól elválva, de el nem szakadva - autonómokká lettek. Ez azt jelenti, hogy nem szabad az egyik területéről közvetlenül, öntörvényűsége figyelembevétele nélkül átmenni, áthatolni, a másikba, mert ezzel nemcsak lefokozzuk, elmásítjuk a kultúrának azt a területét, amelybe így behatolunk, de álformák, hibrid formák jönnek létre. A primitív ember észlelte, hogy ha fúj a szél, a fák ágai mozognak. Mágikus hiedelme szerint mozgatni kezdte a fák ágait, hogy ezzel szelet idézzen elő. Az ok és okozati
