Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Sághy Jenő: Az összetört sámándob (elbeszélés)
80 SÁGHY JENŐ: AZ ÖSSZETÖRT SÁMÁNDOB Ketüd a táltos lógófejű lovára emelte bosszús tekintetét. Leplezetlen undorral szemlélte. Kiköpött. — Gebe. Amilyen a gazda, olyan a lova. Emiatt késtetek? — fordult Fin- tához, fejével a ziháló ló felé intve. — Dehogy. Jó járása van ennek, ha görhes is. Más okból késtünk. Amikor Szomorú sátrába beléptem, egy asszony volt nála. Az öreg Kaponyásné. Bajban levő férjéhez hívta a táltost. Szomorú először Kaponyáshoz ment el az asszonnyal, méghozzá gyalog. Aztán amikor onnan visszajött, csak akkor ült lóra, hogy velem jöjjön, urunkhoz. — Elment neki az esze, de neked is el. Nem volt szádban a nyelved, hogy megértetted volna vele, kié az elsőbbség?! — Mondtam én, hogy az a nyavalygós Kaponyás várhat, de harka urunk nem. Hiába mondtam. Fejemre olvasta a táltosok törvényét. „Ha egyszerre hív egy gazdag és egy szegény ember, akkor először a szegényhez kell menned, s azután a gazdaghoz.” — Meg még azt is törvényükül állította: „Ha szegény ember hív segítségül, gyalog menjél hozzá.” — Hát... ő tudja — fogta óvatosabbra a szót Ketüd, némi tűnődés után. A nap már delelőre hágott, amikor a harka hangja dörrent a sátorban. — Az lehetetlen! Hazudsz! Pusztulj előlem! Te, meg az átkozott dobod! Hatalmas puffanás, reccsenés lármáját verte vissza a hegytetőn magasodó fenyőerdő zöld vonulata. Szomorú botladozva, rogyadozva, de sietősen iszkolt ki a sátorból. Kezében pocsékká roncsolt dobja. Szó nélkül, gyorsan zökkent nyeregbe, és belevágta sarkantyúit lova vékonyába. A ló álltában megugrott, és nyaktörő vágtában viharzott le lovasával a hegyről. — Most láthatod Ketüd bátya, igazam volt, amikor azt állítottam, tud menni ez a gebe. — Neked csak a gebén jár az eszed. Inkább azon tünekednél, mi dolog háborította föl ennyire urunkat. — Majd megtudjuk ... Nem tudták meg. A haragvó harka átvitte dühének titkát a másvilágra — néhány hét múlva. A táltos sem beszélt, pedig ő megért még számos nyarat. Egy évezred múltán Szomorú kései ivadéka vetődött arra nyugatra, ahol a Naphegy és az Istenszéke néznek farkasszemet egymással, majd északkelet felé fordulva együttesen szemlélik Fertő tavának ezüstködök fátylán átde- renő halovány kékségét. A Naphegy lábánál, ahol egykor Bulcsú sátortábora állott, a jurtokat már réges-régen kőházak váltották föl. Feljebb a hegyoldalon, a harka sátrának helyén szőlővenyigék zöldelltek, rajtuk — őszidőben — tömött, édes fürtök kéklettek. Az utód — hallva valamit az ezeréves titokról — gondolatban megidézte a táltos ős szellemét... Amikor beléptem a tágas sátorba — kezdte Szomorú —, Bulcsú ott ült a középre vetett díszes nyergen. Két ökle térdén nyugodott. Karvalytekintetét reám függesztette és kisvártatva megkérdezte, nem félek-e, hogy fejemet a lábam elé rakatja engedetlenségemért. Aztán, mielőtt egy szót is kinyöghettem volna mentségemre, rámförmedt. — Ülj le oda és figyelj! Szedd össze minden tudományodat, mert hadba- vágó dologról van szó. Letelepedtem az összehajtogatott, halomba rakott takarókra, dobomat
