Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Sághy Jenő: Az összetört sámándob (elbeszélés)
SÁGHY JENŐ: AZ ÖSSZETÖRT SÁMÁNDOB 81 ölembe vettem, és felraktam rá a babszemeket: előbb a fehéreket, aztán a feketéket. — Tudott dolog, hogy Lél herceggel, Súr vezérrel hadba megyünk. Meglátogatjuk a bajorokat. Rövid szünetet tartott. — Rémséges álmom volt az éjjel. Öcsém levágott feje jelent meg előttem, amúgy véresen, mint utoljára láttam tavaly, Cambrai püspökvárának falán, lándzsára tűzve. De most egészen közel volt hozzám. Szája mozgott, hangját is hallottam. Panaszkodott, hogy nem kapta meg a temetési útravalót. Ebben igaza is volt, mert nem temethettem el. Hiába kínáltam fel töméntelen zsákmányt és minden foglyot öcsém fejéért a cambraiaknak, nem adták ki azok a nyomorultak, hogy tisztességgel eltemethettük volna. — Mégsem evégett hivattalak, hanem azért, mert öcsém a most induló hadról is beszélt. Azt mondta, Lech mezején nagy csatavesztés vár bennünket. Értsél hát szót az odaát levőkkel: igaz-e? A szellemeket hívogatva veregetni kezdtem alulról a dob fenekét. Abból, ahogy a dob irhájára rajzolt kicsi világmindenségben a fehér és fekete babszemek elhelyezkedtek, tüstént láttam és jelentettem is urunknak: öccse igazat szólt.,. Bulcsú meghökkent, majd folytatta álmának elbeszélését, miszerint ő, Lél herceg, meg Súr vezér bajor Henrik fogságába esnének és csúfos halállal — kötélen — fejeznék be életüket... Aztán, ami a legfeketébb: öccséhez hasonlóan ők sem kapnák meg a tisztességes temetést, a másik létező világban való életfolytatáshoz szükséges útravalót. .. Hosszú ideig biztattam, faggattam dobomat, végül is elfehéredve makogtam Bulcsúnak, mind igaz, amit álmában öccsétől hallott. A harka felindult. — Lehetetlen! — Felszökött ültő helyéből és járkálni kezdett. — Lehetetlen. Bár ami azt a gaz Henriket illeti, ő képes lenne rá. Nemrégiben megvakíttatta a salzburgi érseket. Néhány éve az aquilejai pátriárkát tette csúffá: kiheréltette. Ügy hírlik, halálos beteg. Az ilyentől minden kitelik. Tőle igen. Ám azt nem hiszem, nem hihetem, hogy mi — Léllel, Sur- ral — az ő kénye-kedvére jussunk. Vagy mégis el kéne halasztani ezt a mostani hadat?... Bizonyosságot akarok. Vallasd meg mégegyszer azt a dobot! Rosszul érthetted a másvilágiak üzenetét. Megettem kenyerem javát. Tudományommal soha nem kérkedtem. Alázatos voltam és éppen ezért soha nem hagytak sötétségben a másvilágiak. Tudtam, hogy most sem. Mégis — urunk parancsára — újból nekifohászkodtam dobomnak. Ütögettem és dünnyögve fenyegettem: Ha nem mondasz igazat, betöröm az oldalad. Még egyszer végigtudakoztam hát a harka álmát. Jött a válasz a másik világból. Ugyanúgy, mint előbb. És még valamivel több is. Ettől a többtől kirázott a hideg. Ezt nem mondhatom meg urunknak. Mert mit láttam többet? Azt, hogy Bulcsú urunk harkai méltóságának még a nevét is eltörlik. Álmának újra megbizonyított igazságát elébe adtam Bulcsúnak. Nyergén ült ismét. Félelmetes nyugalommal hallgatott. — Befejezted? — kérdezte, mikor beszámolómnak végére értem. — Be . . . Azazhogy . .. — Kivele! — förmedt rám. — Rosszabb már nem jöhet. összeszedtem magam.
