Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA 75 hozza Istennel a Mi Atyánk imádságos megszólítással (Mt 6,8—9). Bünbó- csánatot közlő szava az irgalmas Isten jelenlétét hirdeti (Mk 2,5). Isten irgalmas szeretetét a pszichés eredetű betegségek gyógyítása, az „ördögűzés” — feltehetően ezek tartoznak az eredeti csodák közé — tettben fejezi ki. Hasonlóan tetté vált Isten irgalmas szeretetének hirdetése azzal, hogy a vám- szedőket és bűnösöket közösségbe vonja. A tékozló fiúról szóló példázat középpontjában a megbocsátó atya áll, akinek alakja Isten irgalmas szeretedét tükrözi. Ahol az evangéliumi történetekben Jézussal kapcsolatban a hitről esik szó, a Jézus szavában, cselekedetében jelen levő irgalmas Istenbe vetett bizodalom értendő. Isten irgalmas szeretetének hirdetése szóban és tettben — ez volt Jézus evangéliuma a földön jártában. . Jézus örömhíre az evangéliumokban saját szavaiból és az őskereszténység tanúságtételéből fonódik össze. Végeredményben a kettőt pontosán nem tudjuk elkülöníteni egymástól. De tulajdonképpen az utóbbi mögött is ugyanaz a Jézus áll. Az evangéliumokba beleszövődő őskeresztény igehirdetés a feltámadott Krisztus üzenetét jelenti. „Jézusnak a gyülekezetéhez intézett szava nem korlátozható a töréneti Jézusnak ipsissima verba körére, hanem a Megdicsőült szavát is magában hordozza, a mindenkori új szituációban megszólaltatva. Amit a kritikai kutatás hagyománytörténeti szempontból »nem valódinak« és »gyülekezeti képződménynek« mond, innen nézve nagyon fontos pozitív értelmet nyer” (G. Bornkamm). „Miért lenne a történeti Jézus szavának nagyobb teológiai súlya, mint a Megdicsőültének? A döntő, hogy Jézus szól, és nem az, hogy melyik szól, a földi vagy a megdicsőült” (H. G. Pöhlmann). Húsvét után Jézus mérhetetlenül többet mondott el Isten dolgairól a Lélek által övéinek, mint az egykori Mester a tanítványainak. Jézus saját szavainak és az őskereszténység bizonyságtételén át mondott szavainak hitünk számára azonos a súlya. Krisztus itt és most hangzó szavaként olvassuk, hallgatjuk. Nem mehetünk további részletekbe. Akárhol pillantunk is bele valamelyest megállapítható módon Jézus földi életébe, mindenütt ugyanaz a kettősség: a látványt, amely bennünket fogad, szétfeszíti és ugyanakkor beteljesíti a húsvét utáni kép. Így van az egyház kérdésével: Jézus tanítványokat gyűjtött maga köré; tizenkettes számuk az egész Izrael, az egykori 12 törzs korabeli maradványa meghívását jelezte; a körülötte élőket, a vele találkozókat részesítette Isten közelségében, szeretetében. De egyházat a megfeszített és feltámadott Krisztusba vetett hit teremtett a Szentlélek által, minden nép felé nyitottan. A földi Jézus már evangéliumot hirdetett, mint láttuk, de a róla, a megfeszítettről és feltámadottról szóló evangélium csak húsvét után csendült fel. Életének földi keretéből történetileg annyi bizonyos, hogy Galileából ment tanítványaival Jeruzsálembe, ahol elítélték és keresztre feszítették. De keresztjének üdvösséget kínáló, Istentől való jelentősége feltámadása után világosodott meg a benne hívőknek. Az újszövetségi kutatás megbízhatónak tűnő — egyes tudósok által ugyan vitatott — eredménye szerint Jézus földi élete során nem tartotta magát Messiásnak, Krisztusnak (Käsemann, Lohse stb.); s mégis az volt, ahogyan ezt húsvét fényében az őskereszténység felismerte. Merészeljünk megfogalmazni egy végső hitbeli következtetést: a földön járt Jézus húsvétig maga sem tudhatta „rejtett Krisztus” mivoltát. Különben merő látszat lenne az, amire az első kereszténység hite eljutott, és azóta is feláldozhatatlan központi vallástétele a kereszténységnek: a földi Jézusban Isten emberré lett.
