Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Kulturális figyelő
90 KULTURÁLIS FIGYELŐ Vallás és vallásosság a mai Magyarországon Lukács József könyve Többet tartalmaz Lukács József utolsó könyve, mint amire címe — „Vallás és vallásosság a mai Magyarországon” (Kossuth Kiadó, 1987) — utal. Hiszen az elmúlt ötven év fejlődését, változásait igyekszik nem annyira a történetíró részletekbe menő alaposságával, mint inkább a filozófus és társadalom- tudós nagy íveket kereső látásával nyomon követni. Több azért is, mert a valláson, vallásosságon túlmenően ismerteti a marxista vallásfelfogás jellemzőit, a magyar vallás- és egyházpolitika elvi problémáit és változásait, és a marxizmus s a vallás párbeszédének több mai kérdését. Tudományos igényű munkával állunk szemben. Hívő egyháztagoknak aligha kellemes látni, amint a vallásosság vagy az egyházi szolgálat a tudós boncoló kése alá kerül, érzelmektől mentesen, mint a körülöttünk levő valóság bármely másik szelete. Tanulságos mégis látni: így látnak bennünket kívülről, így értelmezik szolgálatunkat, így értékelik törekvéseinket, így becsülik többre vagy kevesebbre múltunk egyes mozzanatait. A címnél tá- gabb tartalom azt is magával hozza, éppen a tudományos igény következtében, hogy a marxizmus egyházpolitikai elmélete és gyakorlata is vizsgálat alá kerül. A marxista tudós sem független az őt körülvevő társadalmi közegtől, de a tudományosság lehetővé teszi számára, hogy mégse napi politikai-egyházpolitikai érdekek kiszolgálója legyen. Elkötelezett marxista a könyv szerzője, aki egyetlen ponton sem hagy kétséget meggyőződése felől. Ezért az egyházakat és a vallásosságot is a marxista világalakítási koncepció szemszögéből nézi, mutatja be, és ezzel a mértékkel is méri. Szemléletében perdöntő „a vallásosság társadalmi minősége, konkrét funkciója”. Eközben azonban hangoztatja, hogy „a marxizmus csak akkor válhat képessé a társadalmi problémák és a másik világnézet konstruktív-kritikai megközelítésére, ha megfelelő önkritikával és kritikával viseltetik önmagával, saját történelmi előzményeivel szemben”. Éppen a materialista humanizmus szellemében veti el és minősíti akadálynak azt a szemléletet, „amely — Marxszal és Engels- szel szólván — »a vallási illúzióval, Istennel való harcot« csempészi be »megint a valóságos harc helyébe»”. Megállapítja, hogy „a marxizmus világnézetének és erkölcsi felfogásának terjedése mennyiségileg, de főként minőségileg gyakran nem elégíti ki a szükségleteket és nem meríti ki az elvileg meglevő lehetőségeket”. Az egyházpolitika elveinek fejlődésében nemcsak határozatokat ismertet, melyeknek — mint az 1958-as párthatározatnak — mindmáig nagy jelentősége van, hanem a gyakorlati megvalósítás problémáiból is érzékeltet valamit, amikor az arra „hivatott erők felkészültségét és alkalmasságát” említi, vagy amikor arra utal, hogy pl. az ötvenes években az illetékes szervek munkája „túlnyomóan adminisztratív jellegű és számos vonatkozásban manipulativ maradt”. Nem az ellenfél, hanem a nyílt dialógus-partner szavát halljuk, amikor az egyes egyházak rövid bemutatása során a szerző kilép a megfigyelő helyzetéből, és már-már szinte tanácsokat ad az egyházak javára, így pl. a római katolikus papi békemozgalom szükségesnek látszó reformját említve, vagy hibának tartva, ha a református egyházban a püspök centrális hatalmát modellnek tekintenék, vagy amikor az evangélikus egyházról azt írja, hogy „az elmúlt évtizedek gyakorlata (...) nem fedi teljesen a deklarált elveket, hiszen
