Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988

1988 / 1. szám - Kulturális figyelő

KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 a profán funkciókkal. Az olvasót azzal szembesíti, hogy az archaikus társadal­mak embere a transzcendenssel való kapcsolatot nem feltételezte, hanem a mindennapokban is megélte, ünne­pelte, gyakorolta, ápolta. Tájékozódási technikákat alakított ki, hogy a teremtő erők közelében maradhasson. Rítusai segítségével a profán térből kiszakított egy darabot, ahol megismételte a terem­tés ősi tettét, minden emberi alkotás archetípusát. Ott mindig rátalált a vi­lág tengelyére, legyen az világoszlop, egy hegy, templom vagy lakóhely. Volt egy „nyílása” felfelé a térben is meg­élhető kapcsolat jeleként. Újra és újra átélte ezekben a rítusok­ban az „eredet idejét”, hogy az istenek kortársa maradhasson. Egzisztenciális síkon ez egyet jelentett az élet krono­lógiától független legnagyobb esélyű új­rakezdésével. Mítoszokban, szent tör­ténetekben mesélte el minden tényke­dése példaszerű előzményét. Ebben a szimbolikus gondolkodásban a kozmosz minden darabkája léte fontos jellemző­jének, a szentség közelségének jele le­hetett. Tér, idő, természet, élet meg­annyi profán eleme az egykor élő tar­talmakat szimbólumaikba sűrítve ha­gyományozta a máig. Csakhogy az idők során az ember egyre inkább önmaga és története urává akart lenni, alkotó szabadságának kor­látáit tapasztalta az istenek utánzásá­ban. Szégyellte kézenfogottságát, a szentségtől való függőségét. Előbb lé­lektelen konvenciókká váltak bizonyos rítusai, másokkal tán öntudatosan szembeszegült. Mára már elfogadja vi­lága viszonylagosságát, élményei szub­jektivitását. „A szakrális áll közte és szabadsága között” — mondja Eliade, és elismeri, hogy „egzisztenciális vá­lasztása nincs híján a nagyságának.” Vagyis a vallásos-vallástalan szembe­állításban ő sem kíván erkölcsbíróként ítélkezni, de az ősi örökséget elfelej­teni vagy meghazudtolni kívánó mo­dern embert félti a profánban való tel­jes elmerülés szellemi poklától. Nem lehet egykönnyen túlkerülni a könyv keltette szellemi izgalmon azzal, hogy az egy vallástörténész magánvé­leménye a vallás lényegéről. A vallás­talan lemondhat-e egyéni élményei egyetemes tartalmainak átéléséről? A vallásosnak biztosíték-e rítusainak intézményesülése a szekularizáció tér­hódítása ellen? Ügy gondolom, vallás­sal vagy vallástalanul a lét korlátlan igenlésén múlik az Ember „jólléte”, üd­vössége. Ez az az ősi örökség, amire Eliade könyve emlékeztet. Muntag Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents