Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Walter Lüthi: Krisztus feltámadása
WALTER LÜTHI: KRISZTUS FELTÁMADÁSA 7 előbbre jussanak az életben, vigyék valamire, vigyék többre a gyermekek, mint mi magunk. Ez a radikális evilágiság a sivatagi háttere annak a szép mondásnak: „Csak egy vagy két gyermek, de azok aztán rendesek legyenek.” Az az ember, aki csak az evilági létet és időt ismeri, bizonyos joggal vallja önmagára, de csakhamar utódaira vonatkozólag is nehéz időkben: nem érdemes élni. Igen, ez az ember egyetlen lénynek sem akar kínt okozni azzal, hogy világra hozza, egyenest lelkiismereti gondot csinál abból, hogy apa legyen, és félni kezd attól, hogy gyermekei egyszer megátkozzák azt a napot, mikor megfogantak. Ekként lehetséges, hogy a szülési és életsztrájk mögött az a mélységes kétség, az az életből való kiábrándultság rejtőzik, amely csupán egy fukar evilági életet tart szem előtt. Ilyen mélyen nyúl bele mindennapjainkba a húsvéti hit vagy annak hiánya. De ugyanilyen szembeötlően jönnek napvilágra húsvét nélküli gondolkodásunk gyümölcsei az öregkort illetőleg is. Ahol az élet úgy megüresítette magát, hogy nem ismer semmit, ami örök, csak evilági értéket, az előrehaladó korral szükségképpen elveszti értékét. Éppen ezért amilyen mértékben egy nemzedék eldobja az örök életbe vetett hitét, olyan mértékben veszti el sze- retetét is az öregek és törékenyek iránt, megértését a munkaképtelenek és kimustráltak iránt, akik nem tudnak már az evilági élet szolgálatába állni, és akiket a törtető élet már csak akadéknak néz. Az az öregkor, amelyet az öröklét oltalmazó szárnya nem védelmez, végül is az alamizsnából eltartottak szánalmas színvonalára süllyed. Pedig egy és ugyanazon Isten mondja mindkét mondatot: „Íme, az Űrnak öröksége a fiák, az anyaméh gyümölcse jutalom”; és „Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek”. Viszont egy és ugyanazon hitetlenség az, ami az öregember és a gyermek életterét beszűkíti. Csak egy olyan nemzedéknek telhet újra öröme kezei munkájában, mely újra az örök élet perspektívájában lát napi munkájához. Az örök életbe vetett hitben kaphat újra értelmet házasságot kötni és megszentelni, gyermeket nemzeni és szülni, és orcánk verejtékével mint apa és anya életünket a családért feláldozni. A gyermekáldás a húsvéti hitű keresztények számára istentiszteletté lesz, mert hívő szülők nem az ideigvalóságra fogadják gyermekeiket, hanem az örökkévalóságból az örök életre. Gyermeket szülni csupán gonosz napok idejére, valóban nem érné meg a szülés kínos vergődését. De gyermeket szülni az örök életre, nevelni, eltartani, azért már érdemes elviselni az apaság és anyaság minden áldozatát. Ha arról van szó, hogy gyermekeinket a jó Isten számára tápláljuk és ruházzuk, lehet-e akkor a munkahelyre vezető út az apának túl messze, lehet-e a munka túl terhes vagy túl piszkos? Hiszen amit végzel és alkotsz, nem egy évtized vagy évszázad számára végzed, hanem az örök életre. És ha gyermekeid közül az egyik az evilági életben nem tudja megállni a helyét, testileg vagy szellemileg elmaradott, mi történik akkor? Mert ez az evilági gondolkodású embernek érthetően súlyos aggodalma. Bizony nehéz kereszt ez, melyet él kell viselni. De hívő apák és anyák el fogják viselni türelemmel, mert hiszen ők ezt a gyermeket az örök életre nemzették és szülték. És ha esetleg az egyik meghal? Az megaláztatás órája lesz, de az Isten keze alatt való megalázkodás órája, amelyen átcseng az örök életbe vetett hit igéje: „Az Űr adta, az Űr vette el, áldott legyen az Űrnak neve.” Lehet, hogy az az ifjúság, amely nem az évszázad számára, hanem az örök élet számára nevelkedik, nem tudja ugyan a földön a mennyet megteremteni, de más szemmel fogja nézni a szülőket és a fogyatékosokat, és máskép-
