Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Christian Fürchtegott Gellert: Az ellenség szeretete, A halálról (versek)
CHRISTIAN FÜRCHTEGOTT GELLERT Az ellenség szeretete Bántódást soha nem kívánok annak, ki nékem árt, nem szórok átkozómra átkot, okozzon bármi kárt. Felé jósággal közelítek, ha fenyeget vadul. Megáldom, ha szitokkal illet; így rendeli az Űr. Ő, kinek nem volt semmi vétke, ki rosszért jót adott, eltűrve, mi rá volt kimérve, a kínt s gyalázatot. S én, mint tanítvány, szitkozódjam, mikor ő nem porolt? S ne szeretettel viszonozzam, mint ő, a vak dühöt? Igen, rágalmat elviselnünk nehéz dolog nagyon, de ha szószólónk tiszta lelkünk, megdől a rágalom. A halálról Életidőm lepereg, sír felé visz minden óra, vajon meddig élhetek, mi lehet még rám kiróva? Sorsod, ember, a halál, gondolj rá, és résen állj! Mégj óbban őrködöm fölötte, s eközben megjavít az ellenség; vesztemre törve, bölcsességre tanít. Nem követem el a hibákat, melyeket rámfogott, s attól is, mit ki nem találhat, óvakodni fogok. Ügy állok bosszút, hogy szívében a jót látom csupán, és mindig csak e jót idézem; hogy szidhat ezután? Gyűlöletében elcsigázom, bocsánatom nyeri, s mint jó keresztyén, felajánlom szolgálatom neki. S ha jóságomtól feltüzelten bőszebben csapna rám, imádkozom majd érte csendben, s bízom: megvéd Atyám. Élj, ahogy, ha itt a vég, életed látni akarnád! Bármily vagyon a tiéd, élvezd bármily rang hatalmát, a halál karma között egyikhez sem lesz közöd.
