Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Christian Fürchtegott Gellert: Az ellenség szeretete, A halálról (versek)
74 Csak a szív, mely nem hazug, s a jó lelkiismeret, lesz Isten előtt tanúd, s könnyíti meg végedet; holtod üdve ez a szív, melyet Isten megújít. Ha végtusád pár barát tehetetlen állja körbe, ez a szív halál s világ fölé magasít örökre; s ítélet már nem riaszt, Istenedtől vársz vigaszt. Hogy ily szív jusson neked, féld Istent, virrassz, imádkozz! Istenre bízd ügyedet: halni későn, vagy korán fogsz. A halált necsak ne féld, szeresd is, mikor elért. Erősítsen bizalom: „Tudom hitem kibe vessem, s tudom, hogy nézni fogom egyszer őt ebben a testben. Öt, ki míg végsőt lehelt, győzött a halál felett.” Lásd magad előtt a sírt, melybe csontodat letették; s szólj: „Hogy porból vagyok itt, tanítsd meg, Uram, e leckét; tanítsd meg, hogy életem nap mint nap bölcsebb legyen!” Hárs Ernő fordításai Christian Fürchtegott Gellert (1715—1769), a Goethében tetőződő német irodalmi klasszicizmus egyik hajdan ünnepelt, de ma már jobbára elfeledett előfutára, néhány francia mintára készült színdarab, egy társadalmi regény, több kötetnyi, mesének álcázott szatíra és egy kötetre való vallásos költemény megírásával tette tartalmasabbá lipcsei professzorkodásának éveit. Mai szemmel nézve, már csak munkálkodásának két utóbbi területe jelent valódi értéket. Ha a mesékből egy javító szándékú, az örök emberi hibákat kipellengérező és a társadalom kiszolgáltatottjaival és elnyomottjaival érzékenyen azonosuló ember arcvonásai bontakoznak ki, az élete alkonyán — az egyre jobban elhatalmasodó betegség gyötrelmei között — fogant 54 vallásos ódában és énekben a póztalan vallásosság, az Isten iránti feltétlen bizalom és az osztályrészül jutott megpróbáltatásokba való keresztény belenyugvás legszebb művészi megnyilvánulásait fedezhetjük fel. A halál növekvő árnyékát magán érző tudós irodalmár legfőbb becsvágya az lett, hogy művészetét a vallási igazságok és érzések minél tökéletesebb megfogalmazásának szolgálatába állítsa. Ismerek régi templomi énekeket — írja —, melyeknek szívesebben lettem volna a szerzője, mint Pindarosz és Horatius valamennyi ódájának. Műveinek legnagyobb részét eleve régi egyházi énekek dallamára készítette, úgyhogy bensőséges lírájuk mellett éppen ez a dalszerűségük a legmaradandóbb értékük. Ezzel a legkevésbé sem áll ellentétben, hogy ugyanakkor a legmagasabbrendű zenei kifejezés alapanyagául is szolgálhatnak. Tanú rá Beethoven, aki önálló dalciklust komponált az ódák és énekek 6 darabjának szövegére, s e tettével talán mindenkinél hatásosabban hitelesítette azt a rangot, melyet a sokáig méltatlanul alábecsült Gellert az egyetemes kultúrtörténetben elfoglal. (A fordításomban közölt énekek közül Az ellenség szeretete a 43., A halálról pedig az 51. darabja a Gellert-kötetnek. Az utóbbi költemény 3. számként a Beetho- ven-ciklusban is szerepel.) Hárs Ernő
