Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Gadó Pál: Fogyatékos embertársainkért
58 GADÖ PÁL: FOGYATÉKOS EMBERTÁRSAINKÉRT Az egyház feladatai A kereszténységnek sok tennivalója lenne ebben a helyzetben. A tudatformálás a gyülekezeti munka szíve. Fel kell ismerni, hogy a rokkantakkal kapcsolatos rossz beidegzéseink nagy része egyházi eredetű vagy a vallásosság eredménye. Természetesen nem az ige tiszta, hűséges értelmezéséből származik a fogyatékosság isteni büntetésként felfogása, a fogyatékos személyektől mint gonosz szellemekkel kapcsolatot tartó, a más voltukban megközelíthetetlen lényektől való félelem. Nyílt szóval ilyen megítélést ma már nem terjesztünk, de a kollektív tudattalanban ott parázslik az, ami az ó- és középkorban lánggal égő máglya volt, és végleges kioltásához szükség lenne még sok igaz igehirdetői szóra, meggyőző keresztény bizonyság- tételre. Nagyszerű kezdeményezés volt vakok intézetének, nyomorék gyermekek otthonának és hasonló intézményeknek létrehozása, ahol az egyházak példamutatóan élen jártak. Azonban e gyakorlat felett is eljárt az idő. A rokkantak teljes értékű befogadást, integrálást kívánnak az elkülönítés helyett, és ismereteink, eszközeink fejlődése következtében ennek lehetősége sok esetben adott. Nagyon méltányos és időszerű lenne a gondolkodásnak és az abból következő tevékenységünknek korrekciója. A lehajló, jótékony segítés tanítása a feudális és polgári környezetben forradalmi lehetett, de ma már túlhaladott. Az egyháznak is öntudatosabb, gerincesebb megfogalmazásban kellene képviselnie a fogyatékos képességekkel rendelkezők érdekeit. Az integrálást és egyenlő jogokat saját berkeinkben kellene először kezdeni. Katolikus testvéreink tettek is már egyet-mást ezen a területen. Több olyan gyülekezetük van, ahova a kirajzó fiatalok, egyházi önkéntes aktívák elsegítik a közelebbi és távolabbi környék tolókocsis rokkantjait, a vakokat és más fogyatékosokat. Keresztelőkön, esküvőkön sokszor ott vannak a barátok között ilyen-olyan sérültek. Budapesten megalakult a Caritas Collec- tio nevű szervezet, amelynek tagjai rendszeres munkát végeznek rokkantak életének normalizálása érdekében. A név ellenére ez már nem a régi karitatív mentalitás, itt tehervállalás nyilvánul meg az egyenlő lehetőségek biztosítása érdekében. Sokan adnak pénzt a rokkantügy támogatására, de nem vállalják a közösséget a fogyatékosokkal. Persze kell a pénz is, de igazán hiány emberi energiában, partnerben, együttmunkálkodó kézben, együttgondolkodó fejben van. A fogyatékosok ma ebben az országban erejükön felüli küzdelemben vannak. Mellénk áll-e az egyház népe, az egyház a maga társadalmi súlyával? Ki meri-e mondani, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy az ország konkrét tervet dolgozzon ki a fogyatékos képességűek méltányos életvitelének biztosítására. A halogató ígéretek helyett tettek kellenek. Itt a lehetőség a haladó elvek bátor kinyilvánítására, egy önzésbe, anyagiasságba merülő társadalomban a tehervállalásra irányuló népszerűtlen felszólításra. Tud-e itt az egyház példamutatóan élen járni, a kereszténység valami többletet felmutatni? Nem távoli népek misszionálásáról, békéltetéséről van szó, hanem a közöttünk levő igazságtalanság felszámolásáról. Ha a magyar egyházak ebben kezdeményezők tudnának lenni, sokan bizalommal fordulnának a kereszténység felé. Az evangélikus egyház kiemelten esélyes helyzetben van e tekintetben, hiszen a legnagyobb lutheránus tömb Európában olyan modellt és támogatást tud adni, ami egyedülálló. Fel kell rá figyelnünk, hogy az evangélikus
