Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 85 tatja ezt a folyamatot, hanem egyetlen hatalmas alkotó szándék — sok energia elvesztésével járó — újra meg újrafo- galmazódásának. Ez az alkotó szándék az elemzés szerint igazán egyik felkínált szereppel sem harmonizált. Kereszturyt leginkább a töredékekben maradt oeuvre mélyebb, lényegi egysége érdekli, saját megfogalmazásával: „a felszín alatti mélyáramok'’, s az a csöppet sem spekulatív kérdés, hogy „mi lett volna, ha..— a torzó elnyeri teljes formáját ... Legtisztábban a Csaba királyfi hatalmas tervének és elkészült részeinek elemzésében mutatkozik meg ez a szemlélet. A töredékekben maradt hun eposz a monográfus szerint az életmű kulcsdarabja: itt érhető tetten Arany igazi költői szándéka. Ebben a műben találkozott volna a közösségi „megbízatás” a művészi ambícióval. A trilógia a magyar sorskérdések foglalata lett volna egy Homérosz örök mintáját (s nem műveinek külső alakját) követő, tragikus nemzeti eposz formában, amely a nemzeti kérdést „emberiségszinten” fogalmazta volna meg; a politikai és közjogi természetű magyar önismeretet metafizikaivá mélyítve. Az Arany János-i epika többi kiemelkedő művét is erre a tervre vonatkoztatja Keresztury: a Tol- di-trilógia elsősorban a méltó epikus tárgy keresésének állomásaként fontos (a Toldi szerelme az epikus kísérlet utójátéka, legjobb részeiben pedig inkább a kései lírához kapcsolható); s a balladák nagyobb része is (kivált a Hunyadi- balladakor) a magyar sorstragédia képzet- és tárgyköréhez köthető. Arany lírája is jól elhelyezhető ebben a képben. Lírikusként — saját bevallása szerint is — mindig akkor lépett föl, amikor az eredeti költői szándék közösségi háttere, a valós vagy képzelt megbízatás elveszett vagy ábrándnak bizonyult. Ez történt a szabadságharc bukása után és a kiegyezést követően, az öszikék időszakában. Különösen érzékeny elemzést olvashatunk az utolsó korszak lírájáról. Keresztury szakít azzal a felfogással, amely az öregkori csendes rezignáció költői eredményeként értékeli a Kapcsos könyv verseit. Ellenkezőleg: a teremtő energia utolsó nagy föllobbanását, valóságos „lávaömlést” lát bennük; a művészi-emberi vereséget a „végjátékban” győzelemre fordító gesztust, amellyel Arany, anakronisztikus vagy annak tűnő vállalkozások után a korszak legmodernebb líráját alkotja meg. Keresztury szerint az idős Arany modernsége a művészi önelvűségben, a „mandátumról” való lemondásban érhető tetten. Az „impresszionizmus” és a „városiasság” közhelyeivel szakítva egy különös magyar l’art pour l’art példáját látja az öszikékben, amely külső hatások nélkül, „az európai szellem hajszál- csövességében ..., a közlekedőedények törvényei szerint” jött létre, a Nyugat törekvéseinek fontos, XIX. századi előzményeképpen. Keresztury Dezső monográfiája nem törekszik gyökeresen új, az eddigi szemléletet forradalmasító Arany-értelmezésre. (Kivétel talán az öszikék újszerű bemutatása.) Célja az életmű egészben láttatása és a fontossági hangsúlyok hiteles kijelölése. A kibontakozó teljes képben mégis másként látjuk azokat a mozzanatokat is, amelyeket nem vagy alig értelmez át a szerző, hiszen megváltozott az a szokásos értékhierarchia, amelyben a Toldi-trilógia és a balladák foglalták el a legfontosabb helyet. (A ballada műfaj csendes „trónfosztása” talán meg is botránkoztat majd néhány hagyománytisztelő olvasót.) A teljességigény a könyv legnagyobb erénye, de egyben legnagyobb tehertétele is. A szerző valóban az egész pálya megrajzolására vállalkozott, az életmű és az életrajz teljes összefüggésrendszerének bemutatásával. Minden mozzanat, amelyet bemutat, fontos, de nem mindegyiket sikerül beillesztenie az elemzés
