Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA 69 giai munka. Bármennyire furcsán hangozhat a harmadik megjelölés, a „teológiai munka-’, hiszen az őskeresztény gyülekezet egyszerű emberekből állott s írás sem maradt fenn tőlük —, de a teológiai fáradozás nincs nagy tudósok íróasztalához és könyvtárához kötve, hanem tudva-tudatlanul minden hívő folytatja — akkor is, ma is. Az őskereszténységnek fél kellett dolgoznia hitében a Krisztus feltámadásával történt fordulatot, s innen visszafelé tekintve Jézus halálát, sőt a tanítványok megelőző tapasztalatait is Jézusról. A Krisztus-hitnek ez a gondolkodó, értelmező funkciója számunkra elképzelhetetlen, roppant feladat elé állította az első kereszténységet. Már az őskereszténység különböző rétegekből, csoportokból állott: ott voltak a palesztinéi zsidó, araméi nyelven beszélő Krisztus-hívők; azután mindjárt az első időkben Jeruzsálemben a földön sokfelé található szórványokból származó, hellenisztikus zsidóság kereszténnyé lett tagjai; majd a meginduló misszió révén hitre jutott pogányok. A keresztény igehirdetés nemcsak araméi nyelven, hanem görögül is hangzott már kezdetben. A korabeli zsidó és hellenisztikus vallási környezet fogalmakat, képzeteket kínált a Krisztus-esemény (találó szakkifejezés ez a Jézussal kapcsolatban történtek összefoglalására!) hitbeli, gondolati feldolgozására. Ezeket a fogalmi kereteket egészen új tartalommal kellett megtölteni, hogy hűen kifejezzék hitük Krisztusról szerzett tapasztalatait. A Jézussal történtek megértéséhez kézenfekvő volt az Ószövetség segítségül vétele, amely szent könyve volt a palesztinéi és a távolabb élő zsidóknak. Az első kereszténység Bibliája is az Ószövetség lett, s mindenekelőtt benne kereste Jézus halálának és -feltámadásánrfr megvilágítását. Öskereszténységtől származó irat nincs az Űj szövetségben. (Az Újszövetség keletkezéséről a Diakonia 1985/2. számában írtunk. Felhívom rá a figyelmet, mert az ott közüliekre nem térhetünk vissza, viszont e sorok olvasása közben támadható kérdések nagy részére az olvasó abban a rövid tanulmányban feleletet talál.) Az őskereszténység hitének megnyilatkozásait mégis megtalálhatjuk az Újszövetségben, történetileg először Pál leveleinek egyes helyein, azután főképp az evangéliumokban, bizonyos mértékben az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben, sőt itt-ott az Újszövetség késői irataiban is. Az őskeresztény tanúságtételt Jézus haláláról és feltámadásáról legrégebben Pál apostol őrizte meg számunkra: „Elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az írások szerint, és hogy eltemettetett, és hogy feltámadt a harmadik napon az írások szerint, és hogy megjelent Péternek, azután a tizenkettőnek” (lKor 15,3—5). Krisztus halálának erre az értelmére Ézsaiás 53. fejezete vezethette rá az első gyülekezetét. Ebben a fejezetben többször is előjön, hogy az Űr szolgájának a bűneinkért, bűneink miatt, mindnyájunk bűnéért kellett szenvednie és kínos halálra jutnia. Az első század végéről származó első Péter- levél is tartalmaz őskeresztény töredéket Jézus halála és feltámadása értelmezéséről, jelentőségéről (3,18—19): „Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket; halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint” (más régi kézirat szerint: Lélek által). Az első kereszténység az Ószövetséget természetesen a korabeli írásmagyarázati módszernek megfelelően olvasta, s a szavak szerinti egyezés ugyanolyan súllyal jött számításba, mint a tartalmi. Az előző szemlélet alapján Jézus harmadnapi feltámadására valószínűleg Hoseás 6,2-ben találtak utalást; Ézsaiás 53. fejezetének végén meg az Űr szenvedő Szolgája győ-
