Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
70 VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA zelmérc utaló rejtélyes mondat hozható párhuzamba Krisztus feltámadásával (12. v.). . v Így jutott ;el az első kereszténység Krisztus halála és feltámadása - üdvjelentőségének felismerésére.:-„Ha tehát száddal Űrn-ak vallód Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözölsz” (Róm 10,9. Lásd Róm 4,25-ben is az őskeresztény hitvallást!). Ugyancsak Pál előtti tanúságtétel használja fel az ószövetségi engesztelő áldozat fogalmát Jézus halála értelmének megragadására: „Az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Az- Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnökét elnézte türelme idején, hogy most megmutassa igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz’' (Róm 3,25—26), A „váltságdíj” is az első kereszténység felismerése Jézus halálának értelmezésében (1 Pt 1,18—19). Az őskeresztény vallástételnek ezekben a töredékeiben már benne rejlik az a gazdag hittartalom, amely azután Pál leveleiben kerül kibontásra és továbbfejlesztésre. Krisztus halálának és feltámadásának szoros összetartozását az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben található beszédek is őrzik, noha egyébként ezek általában nem az őskeresztény igehirdetést tükrözik, hanem a könyv szerzőjének alkotásai (Csel 2,14—39; 3,12—26 stb.). Ám éppen Krisztus keresztjének és feltámadásának középpontba állításával a legrégibb keresztény tanúságot újítják fel. Az evangéliumokban az őskeresztény hagyomány van feldolgozva, mely főként az első három evangéliumot az első kereszténység bizonyságtételévé is avatja. Jézus halálának és feltámadásának hívő értelmezése formálja a Jézus életéről ápolt hagyományt, Jézus földi személyéről és működéséről való gyülekezeti tanúságtételt. Írásom további menetében lesz alkalom, hogy ezt megvilágítsam (a következő számunkban). Az első kereszténység kereste és találta meg azokat a Jézust megillető címeket, amelyek az ő nyelvükön választ adtak arra a kérdésre: kicsoda ez a Jézus, aki itt járt a földön, szenvedett, meghalt és feltámadt? Jézus önmagáról földi életében nem szólott, hanem a küldetéséről beszélt. Személyének titka húsvét után tárult fel a benne hívőknek. Az első hitvallás: Jézus a Krisztus, azaz a Messiás. A Krisztus-név később Jézus neve mellett személynévvé lett, de akkor már magában hordozta mindazt a tartalmat, amelyet a megfeszített és feltámadt Jézus a hit számára jelentett. Először azonban a korabeli zsidó messiásvárásnak teljes átformálását, az Istennek bűneinkért szenvedő Felkentjét mutatta az Ószövetség erre vonatkozó helyei alapján. Az Emberfia megnevezést Dániel 7,13—>14 nyújtotta a palesztinai keresztényeknek, amely egy eljövendő titokzatos személy örökkévaló hatalmát és mindenekre kiterjedő uralmát hirdette. Ezt látta beteljesülve az első kereszténység Jézusban, különösen is a várt dicsőséges megjelenésében. A hellenisztikus gyülekezetekben ez a megnevezés rövidesen háttérbe szorult, mert ebben a környezetben az ószövetségi kifejezés idegen maradt. A hellenisztikus hátterű keresztények között inkább az Isten Fia megjelölés terjedt Jézus-hitük megvallásában (Róm 1,3—4). Ebben a környezetben a legtömörebb hitvallás az Űr szó lett: „Jézus Krisztus Űr” — olvassuk a hitvallást a Pál apostoltól idézett őskeresztény himnuszban (Fii 2,11). Ez a vallástétel visszhangzik az első korinthusi levélben is: „Senki nem mondhatja: Jézus az Ür, csak a Szentlélek által” (12,3). A misztériumvallásokban az istenséget Urnák szólították; a keresztény vallástétel, „Űr Jézus Krisztus”, világos tanú
