Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Rakovszky István: Az író hite. Karinthy Frigyesről
40 RAKOVSZKY ISTVÁN: AZ ÍRÓ HITE Különösen igaznak érezte ezt az irodalmi nyelvre. Mert míg a tudományos, értekező nyelvet megtisztíthatónak vélte a félrevezető elemektől — amint ezt az Üj Enciklopédia kissé anakronisztikus terve is mutatja —, addig a képszerű szépirodalmi nyelvhasználat buktatóit újra meg újra tollhegyre tűzte. Sokat bírálja a hasonlatok, metaforák önkényességét és megfordíthatóságát: „A tinta olyan, mint a vér — és a vér olyan, mint a tinta. A világ csak hangulat. És szépek a versek, igen, a szép hasonlatok — és az ember szereti a hasonlatokat... már gyermekkoromban csodálkoztam azon, hogy azt mondták: ez a szalonna olyan, mint a mandula — hogy miért nem esznek akkor mandulát inkább? És miért mondják a leányka ajkáról, hogy olyan édes, mint a méz? — holott mézet huszonöt krajcárért lehet kapni, a leánykaajk pedig sokkal többe kerül. Úgy látszik, az embereknek tulajdonképpen nem tetszenek a dolgok, és hogy mégis élvezni tudják, kénytelenek valami máshoz hasonlítani, ami nincsen jelen, és így látja az ember, hogy tulajdonképpen az se ér semmit.” Mintha az ismert Karinthy-humoreszk hősét hallanánk, az embert, „akinek semmi érzéke a szimbolizmushoz”. író szájából furcsa az efféle akadékoskodás. Különösen, ha összevetjük A vers leikéről írt rajongó eszmefuttatással. A vers eszerint: „az egyéniség tulajdon stílusában való megnyilatkozásának legnagyobb lehetősége, legmagasabb foka: ahol kifejezés és mondanivaló, forma és tartalom, külalak és belérték egy és ugyanaz, szétválaszt- hatatlan egész .. .” Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Karinthy nem azért bírálja a költői nyelvet, mert lebecsüli az irodalmat. Éppen ellenkezőleg: a maga módján túlságosan is sokra tartja, ezért megbotránkozik minden tetten ért — vélt vagy valós — tökéletlenségén. Az ideális elképzelések világában Karinthy számára egységes a szellemi élet: tudomány és művészet „fogalma szerint” ugyanahhoz a szellemi birodalomhoz tartozik. Mindkettőnek nemes feladata a megismerés, ezáltal az emberi élet tökéletesítése, végső soron — amint ezt az író többször ki is fejti — az emberi önmegváltás. Minden tudományrajongása mellett a művészetekre és az irodalomra osztja a látványosabb, „pionír” szerepet: a képzelet segítségével fölidézni a lehetségest, amit aztán a tudománynak kell igazolnia a maga egzakt eszközeivel. „Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi a valóságnak van — mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.” Ennek az ideális elképzelésnek az optimizmusát érzi megtámadva mindannyiszor, ha az irodalmi nyelvben homályt és következetlenséget vél fölfedezni. Karinthy szemében csak annak a költészetnek van létjogosultsága, amely az említett pionírszerepet betölti, amelyet szó szerint lehet és kell értelmezni, hogy megsejtsük benne a jövő tudományos eredményeit: „Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett: — különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy Röntgen-fény lehetséges volt — honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát?” Az irodalomnak tehát egyfelől szorosan kapcsolódnia kell a gyakorlati életalakítás céljaihoz. Másfelől viszont — a versben — tiszta, önmagáért való esztétikum, amelyben „kifejezés és tartalom . .. szétválaszthatatlan egész ...” Ezen a ponton leginkább a zenére emlékeztet, maga mögött hagyva a gyarló nyelvhasználat esetlegességeit. Mintha a századelő „öncélú” költészeteszményéhez közeledne itt Karinthy, a vers önmagáért való értékként, misztérium
